„No worries” – egy kárpátaljai ösztöndíjas Ausztráliában

Bizonyára már mindenki hallott a Kőröcsi Csoma Sándor Program ösztöndíjáról. A Program legfőbb célja, hogy az ösztöndíjasok jelenléte és munkája által közvetlen támogatást tudjon biztosítani a külhoni magyarság diaszpóra közösségei számára. A következő interjú a mindig mosolygós, mindenkihez kedves kárpátaljai ösztöndíjassal, Marofejeva Nellivel készült, aki Ausztráliában már eltöltött egy ösztöndíjas időszakot és most újra nekivág a nagy kalandnak.

Kedves Nelli, mesélj kérlek, egy kicsit a gyerekkordról! Hol születtél? Hol nőttél fel?

Kárpátalján nőttem fel, Beregszászban. Az az otthon. Mondjuk most már több hely is otthonnak számít, de a legelső és talán legfontosabb az mégiscsak Beregszász, a kicsike egyszobás panellakás. Lassan tizenöt éve nem lakunk már ott, de minden alkalommal, amikor Muzsaly felé megyünk, mindenkinek mutogatom: azt a balkont (J) édesapám szigetelte be. A gyerekkorom nagyon boldogan telt, teljes mértékében átéltem a Pál utcais grund élmény: a csaták, az orosz és magyar ajkú baráti kör. Rengeteg örömöt, törődést és gondoskodást kaptam a szüleimtől. Tipikus emlék az áramszünet, s benne édesapám, aki a gyertyafénynél mesét olvas nekem.

Hol tanultál tovább? Mivel foglalkoztál, mielőtt úgy döntöttél, hogy összecsomagolsz és a világ másik felén vállalsz küldetést?

Nagy dilemma volt számomra a középiskola után, hogy merre tovább. Szerettem volna Beregszászban maradni, mert oda kötött minden, de főleg a baráti, egyházi közösségem. Attól féltem, hogy Ungváron nem találnám meg azokat a mély kapcsolatokat, amiket Beregszászban sikerült kötni. Aztán az élet úgy hozta, hogy Ungváron kötöttem ki, magyar szakon (szerk.: Ungvári Nemzeti Egyetem magyar nyelv és irodalom szak). Mondanom sem kell: egyáltalán nem bántam meg! Hihetetlen baráti közösségre leltem itt is, és református egyetemi gyülekezetet is alapítottunk. Máig élesen emlékszem, ahogy a négyes kollégium folyosóján gitározom félig részeg ukrán egyetemisták társaságában. Na meg természetesen, az a tudás, amit az itteni tanáraimtól kaptam, felbecsülhetetlen. Ha nem lett volna Ungvár, talán nem taníthattam volna Kijevben sem (szerk. Kijevi Nemzeti Lingvisztikai Egyetem).

Hogyan merült fel benned, hogy jelentkezz a Kőrösi Csoma Sándor Programra?

Kimaradt az életemből a külföldön élés, az Erasmus vagy hasonló külföldi ösztöndíj. Akik Ungváron végeztek a mi időnkben, tudják, hogy legfeljebb Magyarországig juthattunk el. Ami szintén egy csodás lehetőség, nem szeretném lekicsinyelni. De nem egészen külföld. Sok barátom ment el önkénteskedni a szociális szférába. Én mégis arról álmodoztam, hogy szakmámba vágóan dolgozhassak valahol külföldön. Így szereztem tudomást a Kőrösi Csoma Sándor Ösztöndíjprogramról. Ismét csak, több ismerősöm volt Petőfi Sándor ösztöndíjas, ami lényegében arra ad lehetőséget, hogy a volt Nagy-Magyarország területén lehessen valaki ösztöndíjas kilenc hónapig, tehát Erdélyben, Kárpátalján, vagy éppen a Vajdaságban teljesítsen szolgálatot. Én úgy éreztem, hogy a Kijevben eltöltött négy év után valahova messzebbre vágyom.

Miért éppen Ausztrália?

Amikor jelentkezel az ösztöndíjra, az adatlapodon három országot kell megjelölnöd. A program azonban leszögezi, hogy nem feltétlenül kapod meg célországként az általad bejelölt területet. Az én országaim Portugália, Amerika és Ausztrália voltak. Bevallom őszintén, Ausztráliát azért jelöltem be a reménytelenek nyugalmával, hogy a programkoordinátorok lássák, nyitott vagyok a hat- illetve kilenchónapos kiutazásra is (2019-ben az Északi-féltekén 9, a Déli-féltekén 6 hónapot lehetett tölteni). 2019 májusában pedig várólistás lettem. Ezt azért szoktam mindig kiemelni, hogy azok, akik szintén tartalékosokként kerülnek be a programba, ne veszítsék el a reményüket. Amikor elolvastam a levelemet, kicsit elszomorodtam, s kellett néhány nap, mire napirendre tértem a történtek felett. Júniusban jelentkeztem is egy angol nyelvtanári állásra, s a többkörös interjúk után június 7-én meg is kaptam. Aztán a filmekben, amikor már teljesen elengedtem az utazás lehetőségét, ugyanaznap kerestek az államtitkárságról, hogy Melbourne-ben szükség lenne egy tanárra. Mondanom sem kell, egészen meglepődtem.

Hogyan készültél az útra? Például mennyit tudtál a célországról, a helyi közösségekről, mielőtt repülőre ültél?

Az útra tehát kapkodva készültem, hiszen normál esetben június 10-ig kellett volna megérkeznem. Viszont az ausztrál vízumügyintézés igencsak kacifántos folyamat. Hetek alatt pakoltam össze az életemet Budapesten, mondtam fel a nyelviskolákban, ahol addig dolgoztam. S persze az új állásról is le kellett mondanom. Azonnal elkezdtem az internetes kutatást. Azonban az ottani magyar közösségekről nagyon keveset tudtam. Kicsit nehezen és kapkodva ment a kommunikáció, sietve lett megkötve a szerződés is. De szerencsére az ottani református iskola igazgatónője Makkai Márti beszélni szeretett volna velem. Így tőle kaptam egy kicsit árnyaltabb képet arról, hogy mire lehetett számítani. Egészen megdöbbentem, mikor elmesélte, hogy Melbourne-ben öt magyar iskola működik. Természetesen ezek hétvégi, illetve egyházi iskolák, amelyekben körülbelül 200-250 gyermek tanul.

Mesélj egy kicsit az ottani feladataidról, a közösségről, az országról!

Ausztrália gyönyörű, de ezt valószínűleg mindenki tudja. Azt hiszem, ami a leginkább meglepett, hogy Melbourne-ben nem mindig süt a nap, s nem mindenhol ugrálnak kenguruk az utcán. No de, viccet félretéve, én július közepén érkeztem, ami az ottani tél közepe.  A hőmérséklet 10-12 fokos, ez ugyan nem hangzik vészesnek, de az Antarktiszi légáramlatoknak köszönhetően igencsak jegesnek tűnt olykor-olykor. Ami viszont nagy segítség volt, hogy Ausztráliában minden évszakban van valami zöld, nyílik egy-egy virág, nincs az a nagy téli szürkeség, mint nálunk. A másik csodálatos dolog pedig, hogy Ausztráliában minden jelen van: a sivatag, az esőerdők, a Nagy-Korallzátony, és hát természetesen az óceán.

Én voltam a KCSP-s tanár, akit már nagyon vártak. Az öt iskolából háromban taníthattam, valamint rám bíztak két baba-mama kört is, ami kicsit a komfort zónámon kívülre esett, viszont nagyon megszerettem. Indíthattam egy felnőtt magyar mint idegen nyelv tanfolyamot. S később indítottam egy rendszeres filmklubot, valamint ifjúsági önismereti foglalkozásokat is vezettem tiniknek.

Nagyságrendileg mekkora magyar közösségről beszélhetünk Melbourne-ben? Milyen lehetőségeik vannak, hogyan élnek?

Nagyon nehéz pontos számadattal válaszolni erre a kérdésre. A legutóbbi becslések szerint Ausztráliában közel hetvenezer magyar él, s abból Melbourne-ben körülbelül tízezer. Mindazok, akik valamilyen részt vállalnak a közösségi életből, önkéntesen teszik ezt. Szerelemmunkák – ahogyan ők hívják a tanítást, vagy az iskolaigazgatást. Hatalmas segítség hogy az utóbbi években a diaszpórában élők is elkezdhettek pályázni a BGA-n (Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.) keresztül. A pályázati pénzekből valósulnak meg különböző táborok, ünnepi megemlékezések, stb. De hatalmas segítség számukra az ide érkező KCSP-s is, hiszen sokszor ő lehet az egyetlen fizetett munkatárs, aki minden energiájával azon lehet, hogy maximális segítséget nyújtson az ott élők számára.

Milyen jelentősebb, magyar vonatkozású eseményeket volt alkalmad szervezni?

Számomra az egyik legjelentősebb esemény, amire felkészíthettem a diákokat az az ottani református gyülekezet fennállásának 70. évfordulója volt. Ez alkalomból Melbourne-be gyűlt Ausztrália összes református lelkésze, és a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke, Fekete Károly is. Ez alkalomból az iskola igazgatónőjével, Makkai Mártival készültünk közös énekkel, a fiatalok pedig versekkel köszöntötték az egybegyűlteket. Az október 23-ai megemlékezésen pedig egy másik KCsP-s társamnak, Mészáros Bélának köszönhetően becsatlakozhattam egy zenekarba, s azzal kísértük végig az alkalmat.

Mire emlékszel vissza a legszívesebben?

Azt hiszem, az egyik legkedvesebb emlékem az, ahogyan az ottani közösség meglepetés bulit szervezett a 30. szülinapomra. Mint ahogyan azt már említettem, havi rendszerességgel filmklub estéket szervezetem. S az októberire feltűnően sok ember érkezett. Anyukák a baba-mama körből, diákok a felnőtt tanfolyamról, tinik az ifjúsági foglalkozásokról. De én mit sem sejtve kezdtem el az alkalmat. Körülbelül tizenöt perce ment a Testről és Lélekről című film, amikor kezdtem felfigyelni az ismeretlen jelenetekre. A filmbeli tv-ben Halász Jutka szólt, s csak akkor fogtam fel, hogy itt valami különleges történik, amikor a filmben megjelent egy torta, az én nevemmel. Nagyon meghatódtam. A bulit pedig azzal fokozták tovább, hogy elhívtak egy magyar kubai-salsa oktató párost, mert tudták, hogy nagyon szeretek táncolni.

Mi volt a legnagyobb lecke számodra?

Hogy sokat tanulhatnék az ausztrál mentalitásból. Ők azok, akik a szívesen helyett azt mondják „No worries”. És komolyan is gondolják, nem aggódnak, és téged is arra kérnek, hogy ne stresszelj! Az első másfél hónapom nekem mással sem telt. Többször kellett költöznöm, kificamítottam a bokám, és még sorolhatnám. Végül szeptember elején rám tört az az érzés, hogy alig néhány hónap múlva hazamegyek, s ha így folytatom, tényleg elfelejtem élvezni azt, hogy én most gyakorlatilag a világ végén csinálhatom azt, amit szeretek. Fantasztikus, támogató közösségben, s onnantól kezdve már tényleg egészen más volt az ottlét. Sokkal felszabadultabb, és sikerélményekkel teli. 

Tapasztalataid alapján volt-e olyan érzésed, hogy van valami közös vonás az ott élő magyarokban és a határon túli magyarokban?

Igen, abszolút. Úgy érzem, hogy csak úgy, mint a szórványban, a diaszpórában is mindennapos harc a megmaradás. Sőt, azt hiszem a diaszpórában sokkal nagyobb kihívás ez. A család, akinél szállást kaptam, Erdélyből érkezett Melbourne-be, közel húsz évvel ezelőtt. S attól függetlenül, hogy ilyen hosszú ideje éltek távol a hazától, minden este magyar népzenét hallgattak. Az asztalra magyar/erdélyi ételek kerültek. S a pálinka, amit fogyasztottak, az ’56-ban kivándorolt idős bácsik kertjéből származott. Öröm volt mindezt látni és megtapasztalni.

Mi jellemző a fiatal generációra identitás keresés szintjén?

Úgy látom, a végére hagytad az igazán izgalmas kérdéseket. Tanárként, határon túliként, s kétnyelvű családból származó gyermekként erre van egy nagyon hosszú válaszom. De hogy lerövidítsem, azt mondom, hogy mindez nagyban attól függ a fiataloknál, mióta vannak kint, s hogy mit látnak otthon a szülőktől. Ismerek olyan kislányt, aki 6 éves korától él Ausztráliában, most 15 éves, és Háború és békét olvas – magyarul. De találkoztam olyan tizenhárom évessel is, aki nem szívesen szólal meg magyarul, cikinek érzi. S több olyan szülő van, aki a pedagógustól várja a csodát, és a heti egyszeri foglalkozástól reméli, a gyerek egyszer csak elkezdi felfedezni a magyar gyökereit. Borzasztó nehéz kérdés ez. Ez volt az egyik oka annak, hogy elkezdtem az ifjúsági foglalkozásokat. Szerettem volna valamivel megfogni a 14-17 éves korosztályt. S én sikerélményként könyvelem el, hogy az első alkalom után, ahol négy fiatal jelent meg, november végén 10 fiatallal búcsúztunk egymástól.

Ha jól tudom, újra nekivágsz a küldetésnek. Milyen terveid vannak ebben az ösztöndíjas időszakban? Van, amit másként fogsz csinálni?

Igen, most épp a vízumomra várok. Teljesen más volt így másodszorra nekivágni az egész procedúrának. Most már tudom, mit csinálok, kikhez megyek, s mire számíthatok. Az egyetlen különbség talán az, hogy most egyházi ösztöndíjasként pályáztam, ami annyi szabadságot ad számomra, hogy így főleg az ottani református közösséggel fogok dolgozni. S jön majd még egy tanár, akivel meg tudjuk osztani a többi feladatot is. Szeretnék még több gyermek és ifjúsági alkalmat szervezni. Illetve a felnőtt korosztálynál gondolkodom egy könyvklub indításában is.

Ha egy olyan valakinek kéne elmesélned, hogy mi az a Kőrösi Csoma Sándor Program, aki még soha nem hallott róla, akkor hogy tudnád röviden összefoglalni?

A KCSP egy egyedülálló lehetőség arra, hogy a világban kint élő magyar közösségeknek segíthess kilenc hónapon át, különböző hagyományőrző és magyar vonatkozású programok szervezésében és lebonyolításában. Világot láthatsz, fantasztikus élményekben lehet részed, és életre szóló barátságokat köthetsz.

Milyen tanácsot adnál annak, aki most azon gondolkodik, hogy jelentkezzen a Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjra?

Elsőre azt akartam mondani, hogy ne is gondolkodjon, vágjon bele. De komolyabban belegondolva azt mondanám, hogyha megfogalmazódik benne a vágy, hogy elinduljon, vegye számításba, hogy lesznek majd olyan napok is, amikor különösen nehéz lesz. Amikor hatalmába keríti a honvágy, és elkezd kételkedni abban, hogy jó ötlet volt-e az egész. Ilyenkor kell erősnek lenni, engedni kicsit a saját elvárásaidból, és újult erővel nekivágni. Mert valóban egyedülálló lehetőség ez, amit egyszerűen nem érdemes kihagyni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s