2022. március 10-én Budapesten, a Százados úti művésztelepen, a Kárpátaljai Szövetség szervezésében a kárpátaljai Perecsenyben 120 éve született Ungvári Lajos Kossuth-díjas szobrászművészről megható megemlékezést tartottak. A szülőföldjén alig ismert művészre korábban Mihály Gábor, Kossuth-díjas szobrász hívta fel a szervezet figyelmét. A Kárpátaljai Szövetség pedig elhatározta, hogy pótolja az ezirányú mulasztást, méltó emléket állít földijüknek. E téren az első lépés egy emléktábla állítása volt, azon a helyen, ahol a művész élt és dolgozott.

A rendezvény első része Mihály Gábor műtermében zajlott. A neves művész házigazdaként üdvözölte a megjelenteket, többek között dr. Grezsa Istvánt, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének fejlesztéséért és a Kárpát-medencei óvodafejlesztési program koordinálásáért felelős miniszteri biztost és Sára Botond Attilát, a Fidesz országgyűlési képviselőjelöltjét, Budapest Főváros kormánymegbízottját. Ezután szólt Ungvári Lajoshoz fűződő kapcsolatáról, röviden bemutatta Ungvári életének a művésztelepen töltött időszakát. Megtudtuk, hogy fiatal szobrászként Ungvári Lajos szomszédságában élt, s így nagyon szoros barátságot ápolt vele. Bensőséges kapcsolatukat több érdekes momentum felvillantásával ecsetelte. Mivel Ungvári Lajosnak nem volt gyermeke, ezért öröksége Mihály Gáborra szállt. Ő őrzi személyes dokumentumait, a műveiről készült archív felvételeket, rajzokat, és a megmaradt 26 művészi alkotásának gipszmintáját.

Ezt követően a rendezvény moderátora, Kovács Sándor, Magyar Örökség-díjas honismereti író, a Kárpátaljai Szövetség elnökségi tagja dr. Grezsa Istvánnak adott szót. A miniszteri biztos mondandóját egy kérdéssel kezdte: „Hogyan lehet művészetről, alkotóról beszélni akkor, amikor éppen egy exodus zajlik a szomszédságban, s vajon van-e összefüggés a kettő között?” Majd kihangsúlyozta: „A háború, a menekültválság a maga káraival egyszer elmúlik, a művészet viszont a jövőbe mutat, a kultúra bennünket jellemez. Amikor házat és hazát vesztett emberek tömegeivel találkozunk, s tragédiáik enyhítésén fáradozunk, akkor mindenképpen felértékelődik az a gondolat, ami Magyarország nemzetpolitikáját mindig is egyben tartotta: az Isten, a haza és a család hármasa, mert e nélkül nincs se múlt, se jövő.” A szobrászművészről Grezsa István megjegyezte, hogy Trianon után ő is a maihoz hasonló reménytelen helyzetű Kárpátaljáról indult, megpróbáltatások után vált elismertté, ezért sokkal többet érdemel. Talán a mostani ünnepség csupán a kezdete egyfajta rehabilitációjának, és a remények szerint, gazdag művészi hagyatékával sikerül megismertetni az egész Kárpát-medencét.

A miniszteri biztos után Sára Botond Attila, Józsefváros korábbi polgármestere szólt a megjelentekhez. Tőle tudtuk meg, hogy Ungvári Lajos olyan művésztelepen dolgozott, amely Budapest első művésztelepeként jött létre és Európa legrégebbi folyamatosan működő művésztelepe. Kihangsúlyozta, hogy a művész minden egyes alkotásában érzékelhető Kárpátalja kultúrája és szellemisége. Ungvári életútja sok mai művész számára lehet példaértékű. A fővárosi kormánymegbízott szintén beszélt a szomszédországban dúló háborúról. Fontosnak tartotta elmondani, hogy ma két fontos feladat van: megőrizni Magyarország békéjét, a magyar emberek biztonságát, illetve segíteni kell, hogy a magyarok a lehető legkevésbé szenvedjék el a háború hátrányát.

Ungvári Lajos életútját, művészetét Kovács Sándor mutatta be. Kubicska Lajos néven az Ung megyei Perecsenyben született 1902. március 13-án. Apja az Államvasútnál vonatkísérőként dolgozott. Mivel kilencen voltak testvérek, nehéz körülmények között éltek. Ungváron járt középiskolába, ahol kitűnt tehetségével. Arról álmodott, hogy művész lesz. Ungváron művészeti ösztöndíjra pályázott, amelyet a város meg is szavazott részére. A trianoni országcsonkítás miatt azonban nem kaphatta azt meg. Ezt követően feljött Budapestre, és beiratkozott az Iparművészeti Főiskola szobrászati szakosztályára. Itt 1921 és 1926 között Simay Imre és Mátray Lajos szobrásztanárok tanítványa lett. Szülei anyagilag nem tudták támogatni. A jó iskolai előmenetele miatt az internátusban fizetésmentességet kapott. Az iskolai órák után dolgozott, hogy a megélhetésének anyagi hátterét biztosítsa. Többször a tanárai egy kis pénzt összeadva támogatták, de az iskolatársai is gyakran kisegítették, ruhákat adtak neki kölcsön.

1922-ben újra honosíttatta magát, majd 1932-ben hivatalosan is felvette a már addig is használt Ungvári művésznevet.

Tehetsége és szorgalma rövidesen meghozta az első eredményeit. Először egy ruszin parasztfiú megformálásával tűnt fel. Növendékként 1922-ben részt vett a monzai kiállításon. Ugyanebben az évben elnyerte a Szinyei Merse Pál Társaság fiataloknak meghirdetett pályázatának díját. Majd 1936-ban még egyszer őt jutalmazták a társaság nagydíjával. Elvégezve az Iparművészeti Főiskolát, a Százados úti művésztelepen idősebb, tapasztalt mesterek mellett dolgozott. Közben kiállításokon vett részt. Alkotásait először 1926-ban mutatták be a Műcsarnokban, az Angol-Magyar kiállításon, majd 1927-ben a Nemzeti Szalonban.

Pályájának első korszakában nevét olyan alkotások tették közismertté, mint Tatán Fellner Jakab szobra (1940), Székesfehérváron a Városi Szószóló szobra (1941), a sárbogárdi Hősök Emlékműve és Országzászló (1942, ezt a ’60-as években eltávolították, 2001-ben pedig visszaállították), Budapesten, a Kinizsi utcában Kinizsi Pál domborműve (1944).

Nem véletlen, hogy 1941-ben Ungvár városa őt kérte fel egy felállítandó Drugeth János-szobor megformálására. Az elkészült alkotást alumíniumba öntve nagyszabású magyar-olasz ünnepség keretein belül 1943. június 27-én avatták fel a gimnázium mögötti téren. Sajnos a hibás öntészeti munka miatt a szobrot hamarosan újra kellett önteni. A szovjet megszállás után pedig eltávolították a helyéről, sorsáról nincs információ. Csupán a megmaradt gipszmaketten csodálhatjuk meg az alkotást. Így szülőföldjén egyetlen alkotás sem őrzi emlékét.

A második nagy háború után a szocialista hatalom is elismerte tehetségét. Ungvári Lajosnak országszerte nagyon sok szobra található még ma is. A legismertebb ezek közül az Országház előtti 1952-ben elkészült Kossuth-szobor. Ennek hat mellékalakját Ungvári Lajos Kocsis Andrással közösen formálta meg. Talán nem csak ezért, 1953-ban munkásságát, tehetségét Kossuth-díjjal ismerték el, 1972-ben pedig a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki.

A neves szobrászt 1984-ben bekövetkezett halála után a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. (22. parcella, 1. sor, 108. sír).

Kovács Sándor az életpálya ismertetése után elmondta, hogy a Kárpátaljai Szövetség a budapesti emléktáblával párhuzamosan egy másik emléktáblát a művész szülővárosában, Perecsenyben is szeretett volna állítani, de ezt a háborús események miatt elhalasztották. A szervezet egy Ungvári Lajos-emlékalbum kiadását tervezi. Az író megmutatta azokat a gipszmaketteket, amelyek bronzba öntésével és művész egyéb tárgyi emlékeinek kiállításával egy Ungvári-emlékszobát szándékoznak létrehozni.

A beszédek elhangzása után a részt vevők a műteremből kivonultak az emléktábla felavatására. Technikai okok miatt annak a háznak a falára, amelyben Ungvári Lajos élt, nem lehetett a táblát elhelyezni, ezért azt a szomszédos ház falára rögzítették. A világos színű márványtáblán Ungvári Lajos domborműportréja Mihály Anna, Mihály Gábor leányának az alkotása. Az emlékjelet Sára Botond Attila, Benza György, a Kárpátaljai Szövetség elnöke, Mihály Anna és Kovács Sándor közösen avatta fel. A táblát Sára Botond Attila megkoszorúzta, Benza György pedig virágcsokorral szentesítette.

Az ünnepség kötetlen beszélgetéssel fejeződött be.

/dezi/