„Demotivációból nem fogytam ki” – interjú Csornyij Dáviddal

Csornyij Dávid neve ismerősen cseng a határon túli kortárs magyar irodalom kedvelői számára. 2015 óta publikál, az Együtt folyóirat állandó szerzője és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója. 2020-ban jelent meg az első kötete A jelzőlámpák diktatúrája címmel.

Kedves Dávid, kérlek, mesélj a gyerekkorodról! Már gyerekként is fontos helyet foglalt el az irodalom az életedben?

Abszolút. Már kiskoromban is írtam verseket, ezek nyilván tipikusan gyerekversek, amelyek a nyárról, a szépről, a jóról szóltak. Aztán valahogy eltűnt az életemből az írás. Sajnos a füzet is, amelyben a mai napig ott lakoznak ezek az írások, de eldugták előlem. A középiskolában aztán még inkább megkedveltem az irodalmat, köszönhetően jó tanáraimnak, köztük is kiemelendő Huszti-Kacsur Andrea, a Beregszászi Kossuth Lajos Líceum magyartanára, aki kellő szigorúságával nevelte bennünk a szépirodalomhoz való tudást. Az írás iránti vágy aztán visszatért, és verseimet először Lőrincz P. Gabriellának mutattam meg. Nem volt jó a fogadtatása, megorroltam, de aztán rájöttem: a kritika építő és szükségszerű, így tanácsait megfogadva kezdtem el írni és ez mai napig így van. Tulajdonképpen ő volt a mentorom és mai napig az is, de fontos megemlíteni, hogy sok igazán jó mentorom volt – a kárpátaljaiak mellett Sántha Attila, Farkas Wellmann Endre, Orbán János Dénes, Varga Melinda és még sorolhatnám – akiknek a segítsége nélkül biztosan nem ilyen versek születtek volna. 2015-ben tagja lettem a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak, amely rengeteg segítséget biztosított, sokat sikerült fejlődnöm. 2017-ben felvételt nyertem az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára, amely ötéves képzése során minőségi oktatást és ösztöndíjat biztosított számomra. Emellett rengeteg folyóiratban publikáltam, szerte a Kárpát-medencében.

Mi vagy ki hat leginkább az írásodra?

Snassz, de leginkább a környezetem és az engem körülvevő csendből. Ebből merítkezem.

És abból a múltból, amelynek nem a megfelelő jelenében élek.

Úgymond példaképem nincs, de nagyon szeretem Szabó Lőrinc írásait.

„Kicsit hasonlít rám az Isten. / Megalvadt lelkünk az univerzumban, / és szeretjük a békákat. / Előnyben van, ismeri a jövőjét, / hátrányban, mert ismerem a múltját.” (Egy hasonmás nagyképűsége). – A köteted nem egy könnyed nyári olvasmány, a szabadversek hangvétele frivolan komor, kétségbeesett, olykor tragikus és könyörtelenül életszagú. Már kötet címe is figyelemfelkeltő, honnan jött ez a cím?

Több oka is van. Elsősorban azért lett ez a kötet címe, mert a jelzőlámpáról a tiltás/engedélyezés párosa jut eszembe. A piros a nem, míg a zöld egy igenné válik egy történetben. Az élet is ilyen. Igazából igenekre és nemekre támaszkodva hozzuk meg döntéseinket. A sárga valahogy senkit sem érdekel, az én rendszeremben ez egy határozatlan talán. A talán nem egy komolyan vehető döntés, sőt inkább hazugság. Amikor valaki a „talán”, „nem tudom” válaszokkal reagál egy döntésben, az bizony nem mond igazat, csak kitér a válaszadás elől, tudat alatt viszont már döntött. Másrészt annak ellenére, hogy tudom, fontos eszközei a közlekedésnek, egyszerűen ki nem állhatom a jelzőlámpákat, sunyik, ravaszak, lazsálósak, mindig akadályoznak a sietős helyzetekben. Van egy harmadik és talán a legfontosabb jelentése ennek a kötetcímnek, azonban azt nem mondom el, a kötet választ ad rá, a minőségi olvasó pedig könnyen rájön, de nehezen emészti meg.

A verseidet olvasva nem tűnnek erőltetettnek, mesterkélteknek. Hogyan születnek a verseid, papírra veted és már csak minimális javításokat teszel vagy még bővelkednek utómunkában?

Mostanában igyekszem rengeteg írni. Törekszem rá, hogy mindennap ezt tegyem, akár jó az írás, akár nem. Gyakorlat, mester, de ettől még bőven távol állok. Egy írás megszületése után eltávolodok tőle, hogy aztán külső szemmel kijavítsam a hibákat. Egy verssel heteket tudok így „szórakozni”, amíg elérem a kívánt eredményt. Sokszor mentoraim tanácsaira hagyatkozom, az észrevételek mindig aranyat érnek.

Milyen volt a kötet fogadtatása?

Én azt gondolom, hogy nagyszerű volt a kötet fogadtatása. Rengetegen olvasták, nagyon sok jó visszajelzést kaptam mind személyesen, mind a Facebook-oldalamon üzenetek formájában. Ez persze kicsit ijesztő is egy idő után, hiszen ezután ennél jobbat kell letenni az asztalra. Bízom benne, hogy a következő kötet legalább ilyen jó fogadtatásban részesül. Demotivációból nem fogytam ki, végtelen forrás, így biztosan hasonló lesz a stílus, az olvasó megnyugtatására: nem a vidámság lesz a központi témája.

“Az írás számomra is meglepően új jelenség” – interjú Gerzsenyi Gabriellával

Gerzsenyi Gabriella neve újonnan cseng a kárpátaljai kortárs magyar irodalom kedvelői számára. A Kárpátaljáról származó, jogász végzettségű és évekig Belgiumban élő írónő első kötete 2021-ben jelent meg Brüsszel után szabadon címmel és azonnal belopta magát az olvasók szívébe. A friss és humoros hangvételű tárcanovellákon tűpontosan üt át a brüsszeli hétköznapok világa: „Magyar fülnek első hallásra meglepő lehet, de ha a belgiumi közlekedésről valami pozitívat kell kiemelnem, akkor tényleg a rendőröket tudom megemlíteni. Na nem azért, mert remekül tudnak dugót oszlatni. Ellenkezőleg: ha dugó van, vagy egyszerűen csak csúcsidő, és egy nagyobb kereszteződés közepére beáll egy rendőr, hogy segítse az áthaladást, akkor a káosz exponenciálisan kezd nőni. Sándor szerint azok a rendőrök, akik erre a feladatra érdemesülnek, valójában még gyakornokok, és a dugó feloszlatása csak a dugó létrehozását követő második feladatuk.”

Kedves Gabi, kérlek, mesélj a gyerekkorodról!

Csaknem tízéves koromig Beregszászban éltem, a nagyszüleimmel közös háztartásban. Óvodába nem jártam, az öregekkel és egy velem egykorú unokatestvéremmel teltek a napjaim. A 6-os iskolába írattak be aztán, ahol magyarul tanultunk, de persze kötelező volt az orosz nyelv is. A kényelmetlen barna formaruha és az októbrista csillag viselése, illetve a magyarországi holmik (pl. karácsonyfás csomagolópapír a tankönyveimen) elutasítása maradt meg fő emlékként az általános iskola első három évéből. Sokat kirándultunk akkoriban a környéken, illetve sok családi, baráti összejövetelen vettünk részt, magyarokkal, oroszokkal, ukránokkal egyaránt. Összességében úgy emlékszem vissza az ottani évekre, hogy szeretetben, vidámságban teltek, mindig volt ennivaló, meleg ruha, idővel autót is vehettünk, a felnőttek mindig mindent megoldottak. 1987 tavaszán települtem át édesanyámmal kettesben Magyarországra (édesapám ’86 végén meghalt). Előbb Nagykállóban éltünk, majd gimnáziumba már Nyíregyházán jártam. Mindvégig visszajártam Beregszászba, eleinte gyakran, minden szünidőben és sok hétvégén is. 1997-ben a nagyszüleim is áttelepültek, ekkortól megcsappantak az utazásaim, főként a temetőbe és a Dédában még élő rokonokhoz látogattam.

Miért éppen Brüsszel?

2000 nyarán, jogi diplomával a kezemben a Környezetvédelmi Minisztériumba kerültem, ahol javában zajlottak az EU-s csatlakozási előkészületek, jogharmonizáció, tárgyalások. 2003-ban kaptam a lehetőséget, hogy három hónapos szakmai gyakorlatot tölthetek Brüsszelben, az EU Bizottság Környezetvédelmi Főigazgatóságán. Innen pedig szinte automatikusan következett, hogy jelentkeztem végleges tisztviselői állásra is, majd a versenyvizsgák sikeres letétele után 2005 elején kimentem dolgozni. A férjem, aki egyetem után ügyvédként dolgozott, egy évvel később követett. És ott ragadtunk tizenhat évre. Megszerettük a nemzetközi környezetet, sokat tanultunk is belőle, ugyanakkor a kint élő magyar közösségben is megtaláltuk a helyünket.

Jelenleg Magyarországon élsz a családoddal? Most mivel foglalkozol és terveztek-e még hosszabb külföldi „kiruccanást”?

A tavaly nyári hazaköltözésünk óriási fordulat volt, szemlélet- és életmódváltás is egyszersmind. Az EU adta lehetőséggel élve hosszútávú fizetés nélküli szabadságot kértünk, a férjem átképezte magát gazdálkodóvá, én pedig az irodalomban szeretném megvetni a lábam. Az írás ugyanakkor csak félállás, mellette háztartásbeli alkalmazott és családanya is vagyok. Fontosnak tartottam különösen az első évben, a magyarországi életre való átállás során, hogy rendelkezésre álljak a kamasz gyermekeim számára, bármire legyen is szükségük. Hosszabb kiruccanást jelenleg nem tervezünk, élvezzük az új életet, a barátok és a család közelségét. Hogy mindez fog-e változni az elkövetkező években, és fogunk-e vágyni vissza a brüsszeli nyüzsgésbe, vagy a világon máshová, ezt most nem tudom megmondani. A férjem régi álma, hogy egy távoli tengerparton búvárcentrumot működtessen. Lehet, hogy még erre is sor kerül, ha a gyerekek egyetemisták lesznek.

Hogyan és mikor jelent meg az irodalom az életedben?

Amióta az eszemet tudom olvastak nekem, illetve olvastam könyveket. A férjemet egyetemistaként ismertem meg, s rögtön kiderült, hogy nagyságrendekkel több könyvön van túl, mint én. Ezáltal örökös kényszert érzek, hogy behozzam a lemaradást – persze, sosem sikerül. Ami az irodalom másik oldalát, az írást illeti, számomra is meglepően új a jelenség. Bő tíz éve elkezdtem egy blogot írni, elsősorban azért, hogy az érdeklődő családtagokat tájékoztassam a brüsszeli mindennapjainkról, és alkalmanként beszámoljak egy-egy érdekesebb utazásunkról. Biztató visszajelzések nyomán ezt a tevékenységet nyolc-kilenc évig folytattam. Szépirodalmi kisprózát (novellát, vagy legalább tárcát) azonban csak egy-másfél éve írtam először, és tavaly ősszel tettem az első kísérletet nyomtatásban való megjelenésre, Vári Fábián Lászlónál. Ő azonnal lehetőséget adott az Együtt folyóiratban, én pedig elindultam az úton, amelyen jelenleg harmincnál több megjelent vagy megjelenésre elfogadott írásnál tartok, közel húsz különböző online vagy nyomtatott irodalmi lapban.

Milyen változásokon esik át egy jogász, ahhoz, hogy író legyen?

Hogy mások milyen változásokon esnek át, azt csak sejtem. Tudtommal nagyon népszerűek manapság a kreatív írás kurzusok, írótáborok. Vannak technikák, amelyeket meg lehet tanulni, és elfogadható prózát lehet aztán írni. Ebből a szempontból nem is lényeges, hogy az illető milyen végzettségű. Jómagam kurzuson vagy táborban nem vettem részt, inkább igyekszem sokat olvasni és figyelni az írásomra adott szerkesztői észrevételekre (ha kapok). Nem könnyű, mert ma Magyarországon rengetegen írnak, nagyon relatív és szubjektív, hogy mi számít jó írásnak.

Mi vagy ki hat leginkább az írásodra?

Nálam egyelőre a személyes élmények, emlékek dominálnak. Szívesen írok a mesevilágként megélt kárpátaljai gyerekkoromról – egy sorozatom is van erről, Amikor kicsi voltam címen, amelynek több része már meg is jelent. Próbálkozom mindazonáltal egyre több fikciót belevinni egy-egy novellába, változtatni az elbeszélő módot, keverni az idősíkokat. Hogy ki hat az írásaimra, talán még korai kérdés, magamon legalábbis nem érzem konkrét írónak a hatását. Az bizonyos, hogy kora felnőttkorom óta rajongok Szabó Magdáért, remeknek tartom, ahogyan ő szövi a cselekményt és ahogyan ábrázolja a szereplőket. Nemrégiben pedig felfedeztem Esterházy Pétert, akinél bár történetet sokszor nehéz találni, de lenyűgöz a szóhasználata, az írói nyelvezete és az emberi stílusa egyaránt.

A köteted könnyed nyári olvasmánynak is megfelelő, a történetek sodorják magukkal az olvasót. Mi volt a koncepció a kötet írásakor?

Az ötlet, hogy írjak egy kézikönyvet az EU működéséről és saját tapasztalataimról, 2007-ben született. Ám rájöttem, hogy ezt megírni és elolvasni is – bár talán hasznos, de – elég unalmas lenne. Így a konkrét élményeket és tényeket belebújtattam a már említett blogomon is gyakorolt olvasmányos formába, lazább nyelvezetbe. Ezek ötvözete lett a könyv, s örömmel hallom, olvasom azokat a visszajelzéseket, amelyek szerint humoros és szórakoztató formában lehet képet kapni a kinti életről, anélkül, hogy az olvasó elveszne az adatokban, a jegyzetekben. Az pedig egy pozitív ”mellékhatás”, hogy a saját családom, különösen a gyerekeim számára is adok a könyvvel egy emléket, amit később fellapozva feleleveníthetik brüsszeli gyermekkoruk egy-egy mozzanatát.

Hogyan születnek a novelláid, papírra veted és már csak minimális javításokat teszel vagy még bővelkednek utómunkában?

Viszonylag kevés az előkészület. Nem töltök heteket azzal, hogy elképzeljek és kidolgozzak egy szereplőt, inkább egy adott ötlet nyomán elkezdek gépelni, és menet közben formálódik a történet és a szereplők is. (Ennek a hátránya lehet, hogy nem lesz elég mélyen kimunkált a problematika, ahogy már néhány szerkesztő visszajelzésében olvashattam.) Ha késznek érzem az írást, félreteszem legalább két-három napra. Akkor újraolvasom, helyenként kisebb javítgatást végzek, de radikális változtatást csak akkor teszek, ha egy közlés érdekében szükséges. Néha akkor sem.

Mikorra várhatjuk a következő köteted? Esetleg más stílusba is belekóstolsz?

A Magyar Naplónál dolgozunk a kéziraton, de optimista becsléssel is csak 2024 első felére tenném a megjelenést. Bár a második kötettől még nem várható gyökeres változás a stílusban, feltétlenül szeretnék másba is belekóstolni. Van a fejemben ötlet regényre, klasszikus novelláskötetre, sőt, mesére is.

„a saját életem darabkáiból merítkezem” – interjú Kopriva Nikolettel

Jelen interjú alanya Kopriva Nikolett, szabadbölcsész és esztéta, első kötetes költő, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia junior hallgatója, a versek mellett a próza sem áll távol tőle, sőt a festészet sem, ugyanis már túl van első egyéni tárlatán is. Ízig-vérig művészlélek.

Bár a fiatal kora miatt a kritikusok gyakran fiatal írópalántaként emlegetik, ez az olykor lekicsinyítő jelző azonnal eltűnik, ha az olvasó kezébe veszi az első verseskötetét, ugyanis érett, filozofikus hang üt át az Amire csak a fák emlékeznek versein, az általa érzékelt világ természetközeli, álomszerű, szürreális és állandó témája az a bizonyos útkeresés: „Mindenki azt a világot cipeli, / amit álom és ébrenlét között öntudatlan teremtett. / Helyenként olyan vastag a kerítés, / hogy át sem hallani a túloldalra, / a tölgyek tetején is csend vibrál.” (Burok).

– Kedves Nikolett, mesélj kérlek a gyerekkorodról!

A gyerekkoromra gondolva szép emlékek jutnak eszembe: nagy kirándulások és gombázások a hegyekben, vonatzötyögés, időtlennek tűnő időtöltések a nagyszülőknél az egész családdal együtt, a vasárnapi templomok, ami után mindig szinte törvényszerűen beültünk valahova tejes koktélt inni, a kert sok málnával, az illatos, közös nagy karácsonyok, festékillat.

– Hogyan indult el a költői karriered? Hogyan gondolsz vissza pályád kezdetére? Büszke vagy az első műveidre?

2015-ben anyukám unszolására beküldtem néhány prózám és versem egy beregszászi tehetségkutató pályázatra, ahol a verseim első helyezést értek el. Hozzáteszem, nem igazán vettem komolyan akkoriban az írást, nem voltak terveim vele, az írás folyamatára egy szükségletként tekintettem, amit csinálnom kell. Eszembe sem jutott, hogy költő akarjak lenni. Ezzel indult a történet, a beregszászi Együttben jelentek meg első írásaim. Ezek éretlen írások voltak még, nem is vagyok rájuk büszke. 2016-ban Vári Fábián László hívta fel a figyelmem az akkor induló Előretolt Helyőrség Íróakadémia pályázatára, ami egy fontos lépcsőfok volt. Bekerültem egy olyan közegbe, ami azelőtt teljes mértékben ismeretlen volt előttem, ami méginkább az irodalom felé mozdított.

– A szabadverseidben egyértelműen felsejlenek az életrajzi motívumok, általában sokan elhatárolódnak a beskatulyázástól, de te mennyire tartod magad kárpátaljai magyar költőnek? Jelenleg Magyarországon élsz, de mennyire képezi az identitásod részét a származásod?

Nem igazán szoktam azon gondolkodni, minek tartom magam, de elgondolkodva a kérdéseden, én úgy érzem, eléggé nagy mértékben meghatározza. Nem tudom a verseimben mennyire intenzíven jelenik meg. Az idegenségérzet, ami az elszakadásból következik, minden bizonnyal megjelenik bennük, mert ezzel tudatosan foglalkoztam/foglalkozom, jelentsen ez akár önmagunktól való elidegenedést, vagy az otthon távollétéből, új otthonok kereséséből fakadó idegenségérzetet. Erőteljesen részem, hogy el kellett szakadnom, hogy nem élek ott életvitelszerűen, nem azok között az épületek között járok nap mint nap, amelyek közt felnőttem. Akkor, amikor eljöttem, fogalmam sem volt, hogy ez egyszer ennyire fontos lesz nekem. 17 évesen nem is gondolkodtam azon, hol fogok élni felnőttként. Aztán itt maradtam, és ez elég lassan tudatosodott. Ettől függetlenül szeretném magam kárpátaljai költőnek hinni. A helyszínek, ahol élünk, meghatároznak bennünket, de talán a származásunk sokkal mélyebben.

– Ki és mi hat a leginkább a költészetedre?

Leginkább a saját életem darabkáiból merítkezem, a valóság szürrealitása motivál leginkább az írásra. Legtöbbször motiváció sem kell, hisz van, amit egyszerűen csak nem lehet nem megírni. S ennek egyaránt részei az érdekes emberek, a régi épületek és homlokzatok, a mozdulatba dermedt szobrok, a macskaköves utak, tengerek és erdők.

– Hogyan épül fel a verseköteted? Hány év verseit tartalmazza a kötet?

A verseskötet négy ciklusból áll. Az első kettő a fák és tengerek motívumain keresztül közelít bizonyos történésekhez, érzésekhez, a kereséshez. A harmadik egy fekete fejezet, amelyben sok a kérdés és árnyék. A negyedik leginkább otthonhoz, gyerekkorhoz, az én és közösség viszonyához kapcsolódó verseket tartalmazza. Egyébként nem írtam tudatosan. Csak írtam, közben éreztem, hogy egy világból valók a versek, nem állnak távol egymástól. A kötet szerkesztői segítettek ciklusokra bontani őket, és örülök nagyon, hogy ilyen lett. A legrégebbi vers négy éves, de alapvetően 2018, 2019, 2020 folyamán íródott költeményeket tartalmaz.

– Ha jól tudom, édesapád, Kopriva Attila festőművész festménye látható a kötet borítóján, az ő művészete mennyire befolyásol téged?

Biztosan befolyásolnak az alkotásban, az ő képei reprezentálják leginkább számomra a hegyi, paraszti világ tisztaságát, egy olyan burkot, ami csak kitüntetett pillanatokban elérhető és látható. És ahogyan szemlélteti, még misztikusabbá, varázslatosabbá teszi azt, amiről hírt ad. Lényegében gyerekkorom óta körbevesznek a képei, köztük nőttem fel, és éppen ezért nehezen megragadhatóak ezek a hatások, el sem lehet képzelni, milyen lenne nélkülük.

– A festményeid és a verseid között milyen kapcsolat van? Ha találsz egy témát abból előbb vers lesz vagy kép?

Mindenképp a vers az elsődleges eszközöm az önkifejezésre, ellenben van, amit csak képekben lehet elmondani. Korábban azt hittem, semmilyen átfedés nincs a kettő között, de idővel rájöttem, talán mégis van, hogy talán a képek is arról a világról közvetítenek, amelyből a versek is valók.

– Hogy a tanulmányaidat is érintsük, miért éppen szabadbölcsészet?

A szabadbölcsészet állt leginkább közel az érdeklődési körömhöz, hisz filozófiát és művészetet érintő kérdésekkel foglalkoztunk az irodalomtól, festészettől megkezdve a filmen át a zenéig. Sajnos a munkaerőpiac nem kedvez ennek a szaknak, ennek ellenére egyáltalán nem bánom ezeket az éveket, nagyon szerettem, sokszor olyan kérdéseket feszegettek az órák, melyek nem csupán “szakmailag” voltak érdekesek, hanem a saját életünkre nézve is megkapóak voltak.

– Milyen jövőbeli terveid vannak?

Több verseskönyv ötletem van, novella- és regényötletem, és a festést sem szeretném abbahagyni. Leginkább, azt hiszem, sodródom, majd látjuk, mi lesz belőle!

Kasza Péter fotója

Megalakult a Scientia Denique szerkesztőbizottsága – interjú

2021. április 21-én megalakult a Kárpátaljai Magyar Diákok és Fiatal Kutatók Szövetségének (KMDFKSZ) gondozásában és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával kiadott Scientia Denique (SD) tudományos folyóirat szerkesztőbizottsága és tanácsadói csapata. A szerkesztők jelenleg is várják a friss tanulmányokat, amelyeket július 31-ig küldhetnek be a publikálni vágyó fiatal kutatók. A szerkesztőbizottság hivatalos megalakulása és az új szám meghirdetése kapcsán kérdeztük a szerkesztőbizottság elnökét, Turányi Tatjánát, aki alapítása óta kiemelt szerepet vállalt a kötet körüli munkálatokban.

Bővebben

Antal Péter-ösztöndíjasok – Paládi Máté

„A magabiztosság és az odafigyelés elengedhetetlen egy mű hiteles és kiemelkedő előadásához.” – interjú az Antal Péter ösztöndíjas Paládi Mátéval.

A Kárpátaljai Szövetség Antal Péter Ösztöndíj néven tehetséggondozó ösztöndíjprogramot hirdetett a kárpátaljai származású fiatal művészjelöltek, szépírók és teológusok számára, akik a világ bármely országában iskolai rendszerű, nappali tagozatos első szakképzettség megszerzésére irányuló képzésben, művészeti szakirányon kezdték meg vagy folytatják tanulmányaikat. Jelen interjúsorozatban a nyertes ösztöndíjasokat kérdezzük, gyerekkorukról, pályájukról és az ösztöndíjas időszakukról.

Bővebben

Antal Péter-ösztöndíjasok – Hájas István

„A legnagyobb kihívás szerintem a közösségépítés.” – interjú az Antal Péter ösztöndíjas Hájas Istvánnal.

Bővebben

Antal Péter-ösztöndíjasok – Szilágyi Teodóra

„Eddig a legnagyobb kihívást az jelentette számomra, hogy néha bátortalan voltam. De egy év alatt sokat tanultam az osztálytársaimtól arról, hogy próbálkozni, hibázni lehet és kell is, mert a hibákból tanul a legjobban az ember.” – interjú az Antal Péter ösztöndíjas Szilágyi Teodórával.

A Kárpátaljai Szövetség Antal Péter Ösztöndíj néven tehetséggondozó ösztöndíjprogramot hirdetett a kárpátaljai származású fiatal művészjelöltek, szépírók és teológusok számára, akik a világ bármely országában iskolai rendszerű, nappali tagozatos első szakképzettség megszerzésére irányuló képzésben, művészeti szakirányon kezdték meg vagy folytatják tanulmányaikat. Jelen interjúsorozatban a nyertes ösztöndíjasokat kérdezzük, gyerekkorukról, pályájukról és az ösztöndíjas időszakukról.

Bővebben

Antal Péter-ösztöndíjasok – Kapincu László

„Rengeteg élményben részesültem ösztöndíjasként, azonban a leginkább maradandó élményeket és a legjobb tapasztalatokat az „Evde Sanat Var” elnevezésű nemzetközi zongorafesztiválon szereztem, amelyen egy képzésnek köszönhetően vehettem részt. A fesztiválról különdíjasként távoztam, amely számomra nagyon nagy megtiszteltetés volt.” – interjú az Antal Péter ösztöndíjas Kapincu Lászlóval.