Megjelent az Együtt idei negyedik száma

Megjelent a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja folyóiratának, az Együttnek az idei negyedik száma. Benne olvashatóak Csontos Márta, Finta Éva, Nemes Nagy Ágnes, Német Péter versei, Adamczyk Katalin, Bartha Gusztáv, Füzesi Magda, Tamási Áron, Shrek Tímea prózája, Vári Fábián László esszéje, Zsille Gábor interjúja, valamint Dupka György, Kovács Sándor tanulmánya. A lapszám Ungvári Lajos perecsenyi születésű Kossuth-díjas szobrászművész munkáival illusztrált.

A folyóirat legújabb lapszáma ide kattintva teljes terjedelmében letölthető.

„Demotivációból nem fogytam ki” – interjú Csornyij Dáviddal

Csornyij Dávid neve ismerősen cseng a határon túli kortárs magyar irodalom kedvelői számára. 2015 óta publikál, az Együtt folyóirat állandó szerzője és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója. 2020-ban jelent meg az első kötete A jelzőlámpák diktatúrája címmel.

Kedves Dávid, kérlek, mesélj a gyerekkorodról! Már gyerekként is fontos helyet foglalt el az irodalom az életedben?

Abszolút. Már kiskoromban is írtam verseket, ezek nyilván tipikusan gyerekversek, amelyek a nyárról, a szépről, a jóról szóltak. Aztán valahogy eltűnt az életemből az írás. Sajnos a füzet is, amelyben a mai napig ott lakoznak ezek az írások, de eldugták előlem. A középiskolában aztán még inkább megkedveltem az irodalmat, köszönhetően jó tanáraimnak, köztük is kiemelendő Huszti-Kacsur Andrea, a Beregszászi Kossuth Lajos Líceum magyartanára, aki kellő szigorúságával nevelte bennünk a szépirodalomhoz való tudást. Az írás iránti vágy aztán visszatért, és verseimet először Lőrincz P. Gabriellának mutattam meg. Nem volt jó a fogadtatása, megorroltam, de aztán rájöttem: a kritika építő és szükségszerű, így tanácsait megfogadva kezdtem el írni és ez mai napig így van. Tulajdonképpen ő volt a mentorom és mai napig az is, de fontos megemlíteni, hogy sok igazán jó mentorom volt – a kárpátaljaiak mellett Sántha Attila, Farkas Wellmann Endre, Orbán János Dénes, Varga Melinda és még sorolhatnám – akiknek a segítsége nélkül biztosan nem ilyen versek születtek volna. 2015-ben tagja lettem a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak, amely rengeteg segítséget biztosított, sokat sikerült fejlődnöm.  2017-ben felvételt nyertem az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára, amely ötéves képzése során minőségi oktatást és ösztöndíjat biztosított számomra. Emellett rengeteg folyóiratban publikáltam, szerte a Kárpát-medencében.

Mi vagy ki hat leginkább az írásodra?

Snassz, de leginkább a környezetem és az engem körülvevő csendből. Ebből merítkezem.

És abból a múltból, amelynek nem a megfelelő jelenében élek.

Úgymond példaképem nincs, de nagyon szeretem Szabó Lőrinc írásait.

„Kicsit hasonlít rám az Isten. / Megalvadt lelkünk az univerzumban, / és szeretjük a békákat. / Előnyben van, ismeri a jövőjét, / hátrányban, mert ismerem a múltját.” (Egy hasonmás nagyképűsége). – A köteted nem egy könnyed nyári olvasmány, a szabadversek hangvétele frivolan komor, kétségbeesett, olykor tragikus és könyörtelenül életszagú. Már kötet címe is figyelemfelkeltő, honnan jött ez a cím?

Több oka is van. Elsősorban azért lett ez a kötet címe, mert a jelzőlámpáról a tiltás/engedélyezés párosa jut eszembe. A piros a nem, míg a zöld egy igenné válik egy történetben. Az élet is ilyen. Igazából igenekre és nemekre támaszkodva hozzuk meg döntéseinket. A sárga valahogy senkit sem érdekel, az én rendszeremben ez egy határozatlan talán. A talán nem egy komolyan vehető döntés, sőt inkább hazugság. Amikor valaki a „talán”, „nem tudom” válaszokkal reagál egy döntésben, az bizony nem mond igazat, csak kitér a válaszadás elől, tudat alatt viszont már döntött. Másrészt annak ellenére, hogy tudom, fontos eszközei a közlekedésnek, egyszerűen ki nem állhatom a jelzőlámpákat, sunyik, ravaszak, lazsálósak, mindig akadályoznak a sietős helyzetekben. Van egy harmadik és talán a legfontosabb jelentése ennek a kötetcímnek, azonban azt nem mondom el, a kötet választ ad rá, a minőségi olvasó pedig könnyen rájön, de nehezen emészti meg.

A verseidet olvasva nem tűnnek erőltetettnek, mesterkélteknek. Hogyan születnek a verseid, papírra veted és már csak minimális javításokat teszel vagy még bővelkednek utómunkában?

Mostanában igyekszem rengeteg írni. Törekszem rá, hogy mindennap ezt tegyem, akár jó az írás, akár nem. Gyakorlat, mester, de ettől még bőven távol állok. Egy írás megszületése után eltávolodok tőle, hogy aztán külső szemmel kijavítsam a hibákat. Egy verssel heteket tudok így „szórakozni”, amíg elérem a kívánt eredményt. Sokszor mentoraim tanácsaira hagyatkozom, az észrevételek mindig aranyat érnek.

Milyen volt a kötet fogadtatása?

Én azt gondolom, hogy nagyszerű volt a kötet fogadtatása. Rengetegen olvasták, nagyon sok jó visszajelzést kaptam mind személyesen, mind a Facebook-oldalamon üzenetek formájában. Ez persze kicsit ijesztő is egy idő után, hiszen ezután ennél jobbat kell letenni az asztalra. Bízom benne, hogy a következő kötet legalább ilyen jó fogadtatásban részesül. Demotivációból nem fogytam ki, végtelen forrás, így biztosan hasonló lesz a stílus, az olvasó megnyugtatására: nem a vidámság lesz a központi témája.

Megjelent az Együtt idei harmadik száma

Megjelent a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja folyóiratának, az Együttnek az idei harmadik száma. Benne olvashatóak Vári Fábián László, Marcsák Gergely, Kopriva Nikolett, Lévai Aliz, Oláh András, Kőszeghy Elemér versei, Adamczyk Katalin, Kovács Sándor, Botlik József és Dupka György tanulmányai, valamint Gerzsenyi Gabriella, Kopor Tihamér, Sz. Kárpáthy Kata írásai.

A folyóirat legújabb lapszáma ide kattintva teljes terjedelmében letölthető.

Irodalmi szalon a Szövetség székházában

A Kárpátaljai Szövetség és a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége által irodalmi-művészeti szalon est került megrendezésre Budapesten 2022. június 10-én. A rendezvény a 93. Ünnepi Könyvhéthez kapcsolódott, amelyen a kárpátaljai számazású és a régió múltjával foglalkozó írók, költők, kutatók 2020–2022 között kiadott műveinek bemutatójára került sor.

A rendezvényt Benza György, a Kárpátaljai Szövetség elnöke nyitotta meg. A program első részében Fazekas Andrea irodalomtörténész beszélgetett az elsőkötetes Csornyij Dáviddal (A jelzőlámpák diktatúrája. Versek), Kopriva Nikolettel (Amire csak a fák emlékeznek. Versek) és Kertész Dáviddal (A keresztúri vámpír. Kisprózák). A kárpátaljai kortárs magyar irodalom szemtelenül fiatal szerzői meséltek gyerekkorukról, az írásuk folyamatáról, első köteteik felépítéséről, szülőföldjükről, identitásukról, jövőbeli terveikről és mindenről, ami befolyásolja az alkotásaikat. A beszélgetés végén mindhárman felolvasták egy-egy írásukat. A fiatal írók beszélgetését Deák Alexandra, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Gimnázium hallgatójának az előadása követte, aki a bemutatott fiatal alkotók műveiből tartott felolvasást.

A szalon második részében a történelem kapott főszerepet, Kosztur András történész beszélgetett Botlik József történésszel a legújabb könyvéről (Nemzetünket szolgálták. A visszacsatolt területek felsőházi és képviselőházi tagjai a Magyar Országgyűlésben [1938-1944]).  Majd Botlik József helyét Dupka György történész vette át, akivel Kosztur András a „Jön még egy új világ.” A magyar 56 kárpátaljai kézikönyve és „A felnégyelt haza”. 100 év versei Trianontól napjainkig című műveiről beszélgett.

A történelmi tematikájú beszélgetéseket követően Füzesi Magda felolvasta az egyik kedvenc írását, amely a „A felnégyelt haza”. 100 év versei Trianontól napjainkig című antológiában jelent meg.

A művészeti-irodalomi szalon fényét Varga Katica énekmondó előadása színesítette, aki a kárpátaljai és határon túli magyar költők megzenésített verseit adta elő. 

A rendezvény ünnepélyes, jóhangulatú állófogadással ért véget. Az eseményt online módon is közvetítették, visszanézhető ide kattintva.

„a saját életem darabkáiból merítkezem” – interjú Kopriva Nikolettel

Jelen interjú alanya Kopriva Nikolett, szabadbölcsész és esztéta, első kötetes költő, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia junior hallgatója, a versek mellett a próza sem áll távol tőle, sőt a festészet sem, ugyanis már túl van első egyéni tárlatán is. Ízig-vérig művészlélek.

Bár a fiatal kora miatt a kritikusok gyakran fiatal írópalántaként emlegetik, ez az olykor lekicsinyítő jelző azonnal eltűnik, ha az olvasó kezébe veszi az első verseskötetét, ugyanis érett, filozofikus hang üt át az Amire csak a fák emlékeznek versein, az általa érzékelt világ természetközeli, álomszerű, szürreális és állandó témája az a bizonyos útkeresés: „Mindenki azt a világot cipeli, / amit álom és ébrenlét között öntudatlan teremtett. / Helyenként olyan vastag a kerítés, / hogy át sem hallani a túloldalra, / a tölgyek tetején is csend vibrál.” (Burok).

Kedves Nikolett, mesélj kérlek a gyerekkorodról!

A gyerekkoromra gondolva szép emlékek jutnak eszembe: nagy kirándulások és gombázások a hegyekben, vonatzötyögés, időtlennek tűnő időtöltések a nagyszülőknél az egész családdal együtt, a vasárnapi templomok, ami után mindig szinte törvényszerűen beültünk valahova tejes koktélt inni, a kert sok málnával, az illatos, közös nagy karácsonyok, festékillat. 

Hogyan indult el a költői karriered? Hogyan gondolsz vissza pályád kezdetére? Büszke vagy az első műveidre?

2015-ben anyukám unszolására beküldtem néhány prózám és versem egy beregszászi tehetségkutató pályázatra, ahol a verseim első helyezést értek el. Hozzáteszem, nem igazán vettem komolyan akkoriban az írást, nem voltak terveim vele, az írás folyamatára egy szükségletként tekintettem, amit csinálnom kell. Eszembe sem jutott, hogy költő akarjak lenni. Ezzel indult a történet, a beregszászi Együttben jelentek meg első írásaim. Ezek éretlen írások voltak még, nem is vagyok rájuk büszke. 2016-ban Vári Fábián László hívta fel a figyelmem az akkor induló Előretolt Helyőrség Íróakadémia pályázatára, ami egy fontos lépcsőfok volt. Bekerültem egy olyan közegbe, ami azelőtt teljes mértékben ismeretlen volt előttem, ami méginkább az irodalom felé mozdított.

A szabadverseidben egyértelműen felsejlenek az életrajzi motívumok, általában sokan elhatárolódnak a beskatulyázástól, de te mennyire tartod magad kárpátaljai magyar költőnek? Jelenleg Magyarországon élsz, de mennyire képezi az identitásod részét a származásod?

Nem igazán szoktam azon gondolkodni, minek tartom magam, de elgondolkodva a kérdéseden, én úgy érzem, eléggé nagy mértékben meghatározza. Nem tudom a verseimben mennyire intenzíven jelenik meg. Az idegenségérzet, ami az elszakadásból következik, minden bizonnyal megjelenik bennük, mert ezzel tudatosan foglalkoztam/foglalkozom, jelentsen ez akár önmagunktól való elidegenedést, vagy az otthon távollétéből, új otthonok kereséséből fakadó idegenségérzetet. Erőteljesen részem, hogy el kellett szakadnom, hogy nem élek ott életvitelszerűen, nem azok között az épületek között járok nap mint nap, amelyek közt felnőttem. Akkor, amikor eljöttem, fogalmam sem volt, hogy ez egyszer ennyire fontos lesz nekem. 17 évesen nem is gondolkodtam azon, hol fogok élni felnőttként. Aztán itt maradtam, és ez elég lassan tudatosodott. Ettől függetlenül szeretném magam kárpátaljai költőnek hinni. A helyszínek, ahol élünk, meghatároznak bennünket, de talán a származásunk sokkal mélyebben.

Ki és mi hat a leginkább a költészetedre?

Leginkább a saját életem darabkáiból merítkezem, a valóság szürrealitása motivál leginkább az írásra. Legtöbbször motiváció sem kell, hisz van, amit egyszerűen csak nem lehet nem megírni. S ennek egyaránt részei az érdekes emberek, a régi épületek és homlokzatok, a mozdulatba dermedt szobrok, a macskaköves utak, tengerek és erdők.

Hogyan épül fel a verseköteted? Hány év verseit tartalmazza a kötet?

A verseskötet négy ciklusból áll. Az első kettő a fák és tengerek motívumain keresztül közelít bizonyos történésekhez, érzésekhez, a kereséshez. A harmadik egy fekete fejezet, amelyben sok a kérdés és árnyék. A negyedik leginkább otthonhoz, gyerekkorhoz, az én és közösség viszonyához kapcsolódó verseket tartalmazza. Egyébként nem írtam tudatosan. Csak írtam, közben éreztem, hogy egy világból valók a versek, nem állnak távol egymástól. A kötet szerkesztői segítettek ciklusokra bontani őket, és örülök nagyon, hogy ilyen lett. A legrégebbi vers négy éves, de alapvetően 2018, 2019, 2020 folyamán íródott költeményeket tartalmaz. 

Ha jól tudom, édesapád, Kopriva Attila festőművész festménye látható a kötet borítóján, az ő művészete mennyire befolyásol téged?

Biztosan befolyásolnak az alkotásban, az ő képei reprezentálják leginkább számomra a hegyi, paraszti világ tisztaságát, egy olyan burkot, ami csak kitüntetett pillanatokban elérhető és látható. És ahogyan szemlélteti, még misztikusabbá, varázslatosabbá teszi azt, amiről hírt ad. Lényegében gyerekkorom óta körbevesznek a képei, köztük nőttem fel, és éppen ezért nehezen megragadhatóak ezek a hatások, el sem lehet képzelni, milyen lenne nélkülük.

A festményeid és a verseid között milyen kapcsolat van? Ha találsz egy témát abból előbb vers lesz vagy kép?

Mindenképp a vers az elsődleges eszközöm az önkifejezésre, ellenben van, amit csak képekben lehet elmondani. Korábban azt hittem, semmilyen átfedés nincs a kettő között, de idővel rájöttem, talán mégis van, hogy talán a képek is arról a világról közvetítenek, amelyből a versek is valók.

Hogy a tanulmányaidat is érintsük, miért éppen szabadbölcsészet?

A szabadbölcsészet állt leginkább közel az érdeklődési körömhöz, hisz filozófiát és művészetet érintő kérdésekkel foglalkoztunk az irodalomtól, festészettől megkezdve a filmen át a zenéig. Sajnos a munkaerőpiac nem kedvez ennek a szaknak, ennek ellenére egyáltalán nem bánom ezeket az éveket, nagyon szerettem, sokszor olyan kérdéseket feszegettek az órák, melyek nem csupán “szakmailag” voltak érdekesek, hanem a saját életünkre nézve is megkapóak voltak.

Milyen jövőbeli terveid vannak?

Több verseskönyv ötletem van, novella- és regényötletem, és a festést sem szeretném abbahagyni. Leginkább, azt hiszem, sodródom, majd látjuk, mi lesz belőle!

  • Kasza Péter fotója