Jelen interjú alanya Kopriva Nikolett, szabadbölcsész és esztéta, első kötetes költő, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia junior hallgatója, a versek mellett a próza sem áll távol tőle, sőt a festészet sem, ugyanis már túl van első egyéni tárlatán is. Ízig-vérig művészlélek.

Bár a fiatal kora miatt a kritikusok gyakran fiatal írópalántaként emlegetik, ez az olykor lekicsinyítő jelző azonnal eltűnik, ha az olvasó kezébe veszi az első verseskötetét, ugyanis érett, filozofikus hang üt át az Amire csak a fák emlékeznek versein, az általa érzékelt világ természetközeli, álomszerű, szürreális és állandó témája az a bizonyos útkeresés: „Mindenki azt a világot cipeli, / amit álom és ébrenlét között öntudatlan teremtett. / Helyenként olyan vastag a kerítés, / hogy át sem hallani a túloldalra, / a tölgyek tetején is csend vibrál.” (Burok).

– Kedves Nikolett, mesélj kérlek a gyerekkorodról!

A gyerekkoromra gondolva szép emlékek jutnak eszembe: nagy kirándulások és gombázások a hegyekben, vonatzötyögés, időtlennek tűnő időtöltések a nagyszülőknél az egész családdal együtt, a vasárnapi templomok, ami után mindig szinte törvényszerűen beültünk valahova tejes koktélt inni, a kert sok málnával, az illatos, közös nagy karácsonyok, festékillat. 

– Hogyan indult el a költői karriered? Hogyan gondolsz vissza pályád kezdetére? Büszke vagy az első műveidre?

2015-ben anyukám unszolására beküldtem néhány prózám és versem egy beregszászi tehetségkutató pályázatra, ahol a verseim első helyezést értek el. Hozzáteszem, nem igazán vettem komolyan akkoriban az írást, nem voltak terveim vele, az írás folyamatára egy szükségletként tekintettem, amit csinálnom kell. Eszembe sem jutott, hogy költő akarjak lenni. Ezzel indult a történet, a beregszászi Együttben jelentek meg első írásaim. Ezek éretlen írások voltak még, nem is vagyok rájuk büszke. 2016-ban Vári Fábián László hívta fel a figyelmem az akkor induló Előretolt Helyőrség Íróakadémia pályázatára, ami egy fontos lépcsőfok volt. Bekerültem egy olyan közegbe, ami azelőtt teljes mértékben ismeretlen volt előttem, ami méginkább az irodalom felé mozdított.

– A szabadverseidben egyértelműen felsejlenek az életrajzi motívumok, általában sokan elhatárolódnak a beskatulyázástól, de te mennyire tartod magad kárpátaljai magyar költőnek? Jelenleg Magyarországon élsz, de mennyire képezi az identitásod részét a származásod?

Nem igazán szoktam azon gondolkodni, minek tartom magam, de elgondolkodva a kérdéseden, én úgy érzem, eléggé nagy mértékben meghatározza. Nem tudom a verseimben mennyire intenzíven jelenik meg. Az idegenségérzet, ami az elszakadásból következik, minden bizonnyal megjelenik bennük, mert ezzel tudatosan foglalkoztam/foglalkozom, jelentsen ez akár önmagunktól való elidegenedést, vagy az otthon távollétéből, új otthonok kereséséből fakadó idegenségérzetet. Erőteljesen részem, hogy el kellett szakadnom, hogy nem élek ott életvitelszerűen, nem azok között az épületek között járok nap mint nap, amelyek közt felnőttem. Akkor, amikor eljöttem, fogalmam sem volt, hogy ez egyszer ennyire fontos lesz nekem. 17 évesen nem is gondolkodtam azon, hol fogok élni felnőttként. Aztán itt maradtam, és ez elég lassan tudatosodott. Ettől függetlenül szeretném magam kárpátaljai költőnek hinni. A helyszínek, ahol élünk, meghatároznak bennünket, de talán a származásunk sokkal mélyebben.

– Ki és mi hat a leginkább a költészetedre?

Leginkább a saját életem darabkáiból merítkezem, a valóság szürrealitása motivál leginkább az írásra. Legtöbbször motiváció sem kell, hisz van, amit egyszerűen csak nem lehet nem megírni. S ennek egyaránt részei az érdekes emberek, a régi épületek és homlokzatok, a mozdulatba dermedt szobrok, a macskaköves utak, tengerek és erdők.

– Hogyan épül fel a verseköteted? Hány év verseit tartalmazza a kötet?

A verseskötet négy ciklusból áll. Az első kettő a fák és tengerek motívumain keresztül közelít bizonyos történésekhez, érzésekhez, a kereséshez. A harmadik egy fekete fejezet, amelyben sok a kérdés és árnyék. A negyedik leginkább otthonhoz, gyerekkorhoz, az én és közösség viszonyához kapcsolódó verseket tartalmazza. Egyébként nem írtam tudatosan. Csak írtam, közben éreztem, hogy egy világból valók a versek, nem állnak távol egymástól. A kötet szerkesztői segítettek ciklusokra bontani őket, és örülök nagyon, hogy ilyen lett. A legrégebbi vers négy éves, de alapvetően 2018, 2019, 2020 folyamán íródott költeményeket tartalmaz. 

– Ha jól tudom, édesapád, Kopriva Attila festőművész festménye látható a kötet borítóján, az ő művészete mennyire befolyásol téged?

Biztosan befolyásolnak az alkotásban, az ő képei reprezentálják leginkább számomra a hegyi, paraszti világ tisztaságát, egy olyan burkot, ami csak kitüntetett pillanatokban elérhető és látható. És ahogyan szemlélteti, még misztikusabbá, varázslatosabbá teszi azt, amiről hírt ad. Lényegében gyerekkorom óta körbevesznek a képei, köztük nőttem fel, és éppen ezért nehezen megragadhatóak ezek a hatások, el sem lehet képzelni, milyen lenne nélkülük.

– A festményeid és a verseid között milyen kapcsolat van? Ha találsz egy témát abból előbb vers lesz vagy kép?

Mindenképp a vers az elsődleges eszközöm az önkifejezésre, ellenben van, amit csak képekben lehet elmondani. Korábban azt hittem, semmilyen átfedés nincs a kettő között, de idővel rájöttem, talán mégis van, hogy talán a képek is arról a világról közvetítenek, amelyből a versek is valók.

– Hogy a tanulmányaidat is érintsük, miért éppen szabadbölcsészet?

A szabadbölcsészet állt leginkább közel az érdeklődési körömhöz, hisz filozófiát és művészetet érintő kérdésekkel foglalkoztunk az irodalomtól, festészettől megkezdve a filmen át a zenéig. Sajnos a munkaerőpiac nem kedvez ennek a szaknak, ennek ellenére egyáltalán nem bánom ezeket az éveket, nagyon szerettem, sokszor olyan kérdéseket feszegettek az órák, melyek nem csupán “szakmailag” voltak érdekesek, hanem a saját életünkre nézve is megkapóak voltak.

– Milyen jövőbeli terveid vannak?

Több verseskönyv ötletem van, novella- és regényötletem, és a festést sem szeretném abbahagyni. Leginkább, azt hiszem, sodródom, majd látjuk, mi lesz belőle!

• Kasza Péter fotója