Csornyij Dávid neve ismerősen cseng a határon túli kortárs magyar irodalom kedvelői számára. 2015 óta publikál, az Együtt folyóirat állandó szerzője és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója. 2020-ban jelent meg az első kötete A jelzőlámpák diktatúrája címmel.

Kedves Dávid, kérlek, mesélj a gyerekkorodról! Már gyerekként is fontos helyet foglalt el az irodalom az életedben?

Abszolút. Már kiskoromban is írtam verseket, ezek nyilván tipikusan gyerekversek, amelyek a nyárról, a szépről, a jóról szóltak. Aztán valahogy eltűnt az életemből az írás. Sajnos a füzet is, amelyben a mai napig ott lakoznak ezek az írások, de eldugták előlem. A középiskolában aztán még inkább megkedveltem az irodalmat, köszönhetően jó tanáraimnak, köztük is kiemelendő Huszti-Kacsur Andrea, a Beregszászi Kossuth Lajos Líceum magyartanára, aki kellő szigorúságával nevelte bennünk a szépirodalomhoz való tudást. Az írás iránti vágy aztán visszatért, és verseimet először Lőrincz P. Gabriellának mutattam meg. Nem volt jó a fogadtatása, megorroltam, de aztán rájöttem: a kritika építő és szükségszerű, így tanácsait megfogadva kezdtem el írni és ez mai napig így van. Tulajdonképpen ő volt a mentorom és mai napig az is, de fontos megemlíteni, hogy sok igazán jó mentorom volt – a kárpátaljaiak mellett Sántha Attila, Farkas Wellmann Endre, Orbán János Dénes, Varga Melinda és még sorolhatnám – akiknek a segítsége nélkül biztosan nem ilyen versek születtek volna. 2015-ben tagja lettem a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak, amely rengeteg segítséget biztosított, sokat sikerült fejlődnöm.  2017-ben felvételt nyertem az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára, amely ötéves képzése során minőségi oktatást és ösztöndíjat biztosított számomra. Emellett rengeteg folyóiratban publikáltam, szerte a Kárpát-medencében.

Mi vagy ki hat leginkább az írásodra?

Snassz, de leginkább a környezetem és az engem körülvevő csendből. Ebből merítkezem.

És abból a múltból, amelynek nem a megfelelő jelenében élek.

Úgymond példaképem nincs, de nagyon szeretem Szabó Lőrinc írásait.

„Kicsit hasonlít rám az Isten. / Megalvadt lelkünk az univerzumban, / és szeretjük a békákat. / Előnyben van, ismeri a jövőjét, / hátrányban, mert ismerem a múltját.” (Egy hasonmás nagyképűsége). – A köteted nem egy könnyed nyári olvasmány, a szabadversek hangvétele frivolan komor, kétségbeesett, olykor tragikus és könyörtelenül életszagú. Már kötet címe is figyelemfelkeltő, honnan jött ez a cím?

Több oka is van. Elsősorban azért lett ez a kötet címe, mert a jelzőlámpáról a tiltás/engedélyezés párosa jut eszembe. A piros a nem, míg a zöld egy igenné válik egy történetben. Az élet is ilyen. Igazából igenekre és nemekre támaszkodva hozzuk meg döntéseinket. A sárga valahogy senkit sem érdekel, az én rendszeremben ez egy határozatlan talán. A talán nem egy komolyan vehető döntés, sőt inkább hazugság. Amikor valaki a „talán”, „nem tudom” válaszokkal reagál egy döntésben, az bizony nem mond igazat, csak kitér a válaszadás elől, tudat alatt viszont már döntött. Másrészt annak ellenére, hogy tudom, fontos eszközei a közlekedésnek, egyszerűen ki nem állhatom a jelzőlámpákat, sunyik, ravaszak, lazsálósak, mindig akadályoznak a sietős helyzetekben. Van egy harmadik és talán a legfontosabb jelentése ennek a kötetcímnek, azonban azt nem mondom el, a kötet választ ad rá, a minőségi olvasó pedig könnyen rájön, de nehezen emészti meg.

A verseidet olvasva nem tűnnek erőltetettnek, mesterkélteknek. Hogyan születnek a verseid, papírra veted és már csak minimális javításokat teszel vagy még bővelkednek utómunkában?

Mostanában igyekszem rengeteg írni. Törekszem rá, hogy mindennap ezt tegyem, akár jó az írás, akár nem. Gyakorlat, mester, de ettől még bőven távol állok. Egy írás megszületése után eltávolodok tőle, hogy aztán külső szemmel kijavítsam a hibákat. Egy verssel heteket tudok így „szórakozni”, amíg elérem a kívánt eredményt. Sokszor mentoraim tanácsaira hagyatkozom, az észrevételek mindig aranyat érnek.

Milyen volt a kötet fogadtatása?

Én azt gondolom, hogy nagyszerű volt a kötet fogadtatása. Rengetegen olvasták, nagyon sok jó visszajelzést kaptam mind személyesen, mind a Facebook-oldalamon üzenetek formájában. Ez persze kicsit ijesztő is egy idő után, hiszen ezután ennél jobbat kell letenni az asztalra. Bízom benne, hogy a következő kötet legalább ilyen jó fogadtatásban részesül. Demotivációból nem fogytam ki, végtelen forrás, így biztosan hasonló lesz a stílus, az olvasó megnyugtatására: nem a vidámság lesz a központi témája.