Gerzsenyi Gabriella neve újonnan cseng a kárpátaljai kortárs magyar irodalom kedvelői számára. A Kárpátaljáról származó, jogász végzettségű és évekig Belgiumban élő írónő első kötete 2021-ben jelent meg Brüsszel után szabadon címmel és azonnal belopta magát az olvasók szívébe. A friss és humoros hangvételű tárcanovellákon tűpontosan üt át a brüsszeli hétköznapok világa: „Magyar fülnek első hallásra meglepő lehet, de ha a belgiumi közlekedésről valami pozitívat kell kiemelnem, akkor tényleg a rendőröket tudom megemlíteni. Na nem azért, mert remekül tudnak dugót oszlatni. Ellenkezőleg: ha dugó van, vagy egyszerűen csak csúcsidő, és egy nagyobb kereszteződés közepére beáll egy rendőr, hogy segítse az áthaladást, akkor a káosz exponenciálisan kezd nőni. Sándor szerint azok a rendőrök, akik erre a feladatra érdemesülnek, valójában még gyakornokok, és a dugó feloszlatása csak a dugó létrehozását követő második feladatuk.”
Kedves Gabi, kérlek, mesélj a gyerekkorodról!
Csaknem tízéves koromig Beregszászban éltem, a nagyszüleimmel közös háztartásban. Óvodába nem jártam, az öregekkel és egy velem egykorú unokatestvéremmel teltek a napjaim. A 6-os iskolába írattak be aztán, ahol magyarul tanultunk, de persze kötelező volt az orosz nyelv is. A kényelmetlen barna formaruha és az októbrista csillag viselése, illetve a magyarországi holmik (pl. karácsonyfás csomagolópapír a tankönyveimen) elutasítása maradt meg fő emlékként az általános iskola első három évéből. Sokat kirándultunk akkoriban a környéken, illetve sok családi, baráti összejövetelen vettünk részt, magyarokkal, oroszokkal, ukránokkal egyaránt. Összességében úgy emlékszem vissza az ottani évekre, hogy szeretetben, vidámságban teltek, mindig volt ennivaló, meleg ruha, idővel autót is vehettünk, a felnőttek mindig mindent megoldottak. 1987 tavaszán települtem át édesanyámmal kettesben Magyarországra (édesapám ’86 végén meghalt). Előbb Nagykállóban éltünk, majd gimnáziumba már Nyíregyházán jártam. Mindvégig visszajártam Beregszászba, eleinte gyakran, minden szünidőben és sok hétvégén is. 1997-ben a nagyszüleim is áttelepültek, ekkortól megcsappantak az utazásaim, főként a temetőbe és a Dédában még élő rokonokhoz látogattam.
Miért éppen Brüsszel?
2000 nyarán, jogi diplomával a kezemben a Környezetvédelmi Minisztériumba kerültem, ahol javában zajlottak az EU-s csatlakozási előkészületek, jogharmonizáció, tárgyalások. 2003-ban kaptam a lehetőséget, hogy három hónapos szakmai gyakorlatot tölthetek Brüsszelben, az EU Bizottság Környezetvédelmi Főigazgatóságán. Innen pedig szinte automatikusan következett, hogy jelentkeztem végleges tisztviselői állásra is, majd a versenyvizsgák sikeres letétele után 2005 elején kimentem dolgozni. A férjem, aki egyetem után ügyvédként dolgozott, egy évvel később követett. És ott ragadtunk tizenhat évre. Megszerettük a nemzetközi környezetet, sokat tanultunk is belőle, ugyanakkor a kint élő magyar közösségben is megtaláltuk a helyünket.
Jelenleg Magyarországon élsz a családoddal? Most mivel foglalkozol és terveztek-e még hosszabb külföldi „kiruccanást”?
A tavaly nyári hazaköltözésünk óriási fordulat volt, szemlélet- és életmódváltás is egyszersmind. Az EU adta lehetőséggel élve hosszútávú fizetés nélküli szabadságot kértünk, a férjem átképezte magát gazdálkodóvá, én pedig az irodalomban szeretném megvetni a lábam. Az írás ugyanakkor csak félállás, mellette háztartásbeli alkalmazott és családanya is vagyok. Fontosnak tartottam különösen az első évben, a magyarországi életre való átállás során, hogy rendelkezésre álljak a kamasz gyermekeim számára, bármire legyen is szükségük. Hosszabb kiruccanást jelenleg nem tervezünk, élvezzük az új életet, a barátok és a család közelségét. Hogy mindez fog-e változni az elkövetkező években, és fogunk-e vágyni vissza a brüsszeli nyüzsgésbe, vagy a világon máshová, ezt most nem tudom megmondani. A férjem régi álma, hogy egy távoli tengerparton búvárcentrumot működtessen. Lehet, hogy még erre is sor kerül, ha a gyerekek egyetemisták lesznek.
Hogyan és mikor jelent meg az irodalom az életedben?
Amióta az eszemet tudom olvastak nekem, illetve olvastam könyveket. A férjemet egyetemistaként ismertem meg, s rögtön kiderült, hogy nagyságrendekkel több könyvön van túl, mint én. Ezáltal örökös kényszert érzek, hogy behozzam a lemaradást – persze, sosem sikerül. Ami az irodalom másik oldalát, az írást illeti, számomra is meglepően új a jelenség. Bő tíz éve elkezdtem egy blogot írni, elsősorban azért, hogy az érdeklődő családtagokat tájékoztassam a brüsszeli mindennapjainkról, és alkalmanként beszámoljak egy-egy érdekesebb utazásunkról. Biztató visszajelzések nyomán ezt a tevékenységet nyolc-kilenc évig folytattam. Szépirodalmi kisprózát (novellát, vagy legalább tárcát) azonban csak egy-másfél éve írtam először, és tavaly ősszel tettem az első kísérletet nyomtatásban való megjelenésre, Vári Fábián Lászlónál. Ő azonnal lehetőséget adott az Együtt folyóiratban, én pedig elindultam az úton, amelyen jelenleg harmincnál több megjelent vagy megjelenésre elfogadott írásnál tartok, közel húsz különböző online vagy nyomtatott irodalmi lapban.
Milyen változásokon esik át egy jogász, ahhoz, hogy író legyen?
Hogy mások milyen változásokon esnek át, azt csak sejtem. Tudtommal nagyon népszerűek manapság a kreatív írás kurzusok, írótáborok. Vannak technikák, amelyeket meg lehet tanulni, és elfogadható prózát lehet aztán írni. Ebből a szempontból nem is lényeges, hogy az illető milyen végzettségű. Jómagam kurzuson vagy táborban nem vettem részt, inkább igyekszem sokat olvasni és figyelni az írásomra adott szerkesztői észrevételekre (ha kapok). Nem könnyű, mert ma Magyarországon rengetegen írnak, nagyon relatív és szubjektív, hogy mi számít jó írásnak.
Mi vagy ki hat leginkább az írásodra?
Nálam egyelőre a személyes élmények, emlékek dominálnak. Szívesen írok a mesevilágként megélt kárpátaljai gyerekkoromról – egy sorozatom is van erről, Amikor kicsi voltam címen, amelynek több része már meg is jelent. Próbálkozom mindazonáltal egyre több fikciót belevinni egy-egy novellába, változtatni az elbeszélő módot, keverni az idősíkokat. Hogy ki hat az írásaimra, talán még korai kérdés, magamon legalábbis nem érzem konkrét írónak a hatását. Az bizonyos, hogy kora felnőttkorom óta rajongok Szabó Magdáért, remeknek tartom, ahogyan ő szövi a cselekményt és ahogyan ábrázolja a szereplőket. Nemrégiben pedig felfedeztem Esterházy Pétert, akinél bár történetet sokszor nehéz találni, de lenyűgöz a szóhasználata, az írói nyelvezete és az emberi stílusa egyaránt.
A köteted könnyed nyári olvasmánynak is megfelelő, a történetek sodorják magukkal az olvasót. Mi volt a koncepció a kötet írásakor?
Az ötlet, hogy írjak egy kézikönyvet az EU működéséről és saját tapasztalataimról, 2007-ben született. Ám rájöttem, hogy ezt megírni és elolvasni is – bár talán hasznos, de – elég unalmas lenne. Így a konkrét élményeket és tényeket belebújtattam a már említett blogomon is gyakorolt olvasmányos formába, lazább nyelvezetbe. Ezek ötvözete lett a könyv, s örömmel hallom, olvasom azokat a visszajelzéseket, amelyek szerint humoros és szórakoztató formában lehet képet kapni a kinti életről, anélkül, hogy az olvasó elveszne az adatokban, a jegyzetekben. Az pedig egy pozitív ”mellékhatás”, hogy a saját családom, különösen a gyerekeim számára is adok a könyvvel egy emléket, amit később fellapozva feleleveníthetik brüsszeli gyermekkoruk egy-egy mozzanatát.
Hogyan születnek a novelláid, papírra veted és már csak minimális javításokat teszel vagy még bővelkednek utómunkában?
Viszonylag kevés az előkészület. Nem töltök heteket azzal, hogy elképzeljek és kidolgozzak egy szereplőt, inkább egy adott ötlet nyomán elkezdek gépelni, és menet közben formálódik a történet és a szereplők is. (Ennek a hátránya lehet, hogy nem lesz elég mélyen kimunkált a problematika, ahogy már néhány szerkesztő visszajelzésében olvashattam.) Ha késznek érzem az írást, félreteszem legalább két-három napra. Akkor újraolvasom, helyenként kisebb javítgatást végzek, de radikális változtatást csak akkor teszek, ha egy közlés érdekében szükséges. Néha akkor sem.
Mikorra várhatjuk a következő köteted? Esetleg más stílusba is belekóstolsz?
A Magyar Naplónál dolgozunk a kéziraton, de optimista becsléssel is csak 2024 első felére tenném a megjelenést. Bár a második kötettől még nem várható gyökeres változás a stílusban, feltétlenül szeretnék másba is belekóstolni. Van a fejemben ötlet regényre, klasszikus novelláskötetre, sőt, mesére is.
Kárpátaljai Szövetség 