A Magyar Kultúra Napján a Falvak Kultúrájáért Alapítvány a Magyar kultúra lovagja címmel tüntette ki Hajduk Márta dokumentumfilmes forgatókönyvírót, rendezőt. Az évente átadásra kerülő díjat ajánlások alapján az alapítvány Kuratóriuma ítéli oda „A nemzeti összefogás és a történelmi ismeretek fejlesztéséért” végzett kiemelkedő munka elismeréseként. A kárpátaljaiak közül sokan ismerik Hajduk Mártát a filmjei és a személyes találkozások révén, magunk részéről mi is szívből gratulálunk munkájának elismeréséhez!
A történelemhez és a kultúrához kötődő gazdag tevékenységét a kreativitás, az újdonságok keresése töltötte ki – hallhattuk a díjátadáson elmondott ajánlásból. Munkájából – bármelyik tevékenységét is nézzük –, a közösségi lét, a tenni akarás a meghatározó, kiváló kapcsolattartó képességével komoly alkotóműhelyeket hozott létre és irányított. Három megjelent könyve a családi történelem és a határon túl élő magyar kisebbségek történelmi helyzetéhez kapcsolódnak.
A filmes stábokkal készített Kárpátaljai tragédia – a málenkij robotra elhurcolt magyar és német lakosságnak állít emléket. Ez a film a Göcsej filmfesztiválon III. helyezést ért el. Legutóbbi alkotásuk a Periférián, magyar kisebbség Kárpátalján a Bujtor István Filmfesztivál Különdíját kapta. A film üzenete nem kevesebb, mint „kiásni a múltat, hogy átlássuk az ukrajnai jelent”. A filmben széles körben beszélgettek Kárpátalján élőkkel és dokumentálták a periférián élők jelenét (riporter: Bereczky Zsuzsanna, mesélő: Kubik Anna). Ezzel egy időben a Kárpátaljai Szövetség megjelentette a film alapján készített, tanulmányokkal és kutatásokkal kiegészített, általa szerkesztett könyvet is.
Munkásságával ráirányította a figyelmet a történelmi összefogás szükségességére, a történelmi ismeretek fontosságára, a háttérben lévő kulturális értékeinkre.
Kedves Márta, meséljen kicsit a családjáról, a gyerekkoráról! Honnan indult?
Kiskunhalason születtem, de néhány hónapos koromban Győr egyik külvárosába költöztünk. Szüleim csodálatos emberek voltak, életük végéig bíztattak útkereséseim során. Szárnyakat adtak. Édesanyámtól az olvasás, a család szeretetét kaptam, édesapámtól a kreativitását örököltem. Textilszakemberként tisztelték találmányaiért, emberségéért. Szinte mindenhez értett. Intarziás bababútort készített, a könyveknek falakat épített, ma is ez az otthonunk ékessége. Fotóit, festményeit, kézzel írt, izgalmas II. világháborús, amerikai fogságot bemutató emlékiratát, novelláit ereklyeként őrzöm. Szigorú értékrendet állítottak fel bátyámnak és nekem, amely mégis tele volt szeretettel, élménnyel, röpködési lehetőségekkel, az engem érdeklő újdonságok keresésével. Persze voltak anyagi és egyéb gondok is. Na de kinek nem volt az 50-60-as években? Édesapám lenszövőgyári történetein keresztül korán megismerkedtem az irigységgel és a tehetség megalázásának világával.
Mi vezette az újságírás felé?
Először az írást vegyük. Emlékezetem óta a versek mindig velem voltak. Talán jobban is szerettem, mint a meséket. Verset faricskáltam, aztán a körülöttem lévőkről naplót írtam, majd jöttek a novellák. Középiskolás koromban még díjat is kaptam a BBC magyar adásától az egyik novellámra. Több ember szellemiségével barátkozhattam gyerekkorom óta. Az állandó érdeklődés, a környezet felfedezésének titkai vittek az újságírás felé. Sokat olvastam, tanultam – persze csak azt, ami érdekelt – és írtam. Műfajok válogatása nélkül. Középiskolás koromban már az érdekelt, hogy az engem ért különböző hatásokat mások hogyan élik meg. Valahol még őrzök egy ilyen ceruzával írt füzetet.
Melyik pályakezdő cikkére a legbüszkébb?
Középiskolás koromban pályázat útján gyakornok lehettem egy hónapig a Kisalföld című megyei lapnál. A gazdasági rovat akkori vezetője adta a javaslatokat, hogy miről írjak. „Jót, s jól!” címet kapott egy a Rába gyárban dolgozó brigádról szóló írásom. A főszerkesztői dicséret sokáig ott volt a szerkesztőség faliújságján. Jóval később művelődéspolitikai tanulmányaim alatt dolgozatot írtam az egykori élményekről összevetve a későbbi tapasztalataimról, a kényszer szülte kulturális értékek maradandóságáról. Akkor még nem tudtam, hogy a középiskola befejezése után én is büszke Rába gyári leszek első munkahelyemet elfoglalva.
A másik szép emlékem 1991-ből van, a Magyar Krónika c. folyóirat alapításához fűződik, amely az átalakuló Magyarország egy hónapjának eseményeit (politikai, kulturális és gazdasági téren) színes újságban foglalta össze. Kiváló társakat találtam. Ingyen dolgoztunk. A postán dolgozott egy kiváló ember, aki a csomagokat óriási kedvezménnyel, szinte fillérekért továbbította. Támogatás hiányában mindössze négy számot érhetett meg a lap, pedig a világban élő magyarok az újság mellékleteként elküldött Tükrös című videomagazinnal (az akkori MTV Híradó vezetőinek, néhány riporterének köszönhetően) klubokban beszélték meg az itthoni eseményeket. Ezekre a hónapokra, az olvasók és nézők visszajelzéseire ma is büszke vagyok. Próbálkoztam néhány éve ennek online felélesztésével, sikertelenül, pedig igény ma is lenne rá.
Hogyan lépett be az életébe a televíziózás?
Már a videomagazin szerkesztésénél megérintett a televízió, de néhány év múlva kétségbeesésemben lépett be az életembe. A határon túli vállalkozásfejlesztéssel foglalkozó közalapítványnál, ahol dolgoztam, fejcserés támadás történt. Lányomat egyedül nevelő szülőként igazságtalannak és méltatlannak tartottam az amúgy sikeres hét évemet eltüntetni. Nehéz volt az a hét év, amit a közalapítványnál töltöttem, de belülről láthattam a különböző politikai rendszereket, fontossági sorrendeket (a tisztánlátásban segítettek a politológiai tanulmányaim), és ami ennél fontosabb, hogy megismerhettem a határon túl élő magyarok különböző világát. A küzdelmekkel teli dacosságot, a túlélés okozta válságaikat, a különbözőségeket az utódállamok kisebbségi politikájában. Visszatérve, tehát a munkanélküliség kenyerét én is gyorsan megkaptam. Akikkel a közalapítványi munkám során kapcsolatot tartottam, és akiknek témaajánlatokat adtam, akiknél jegyzeteimet felolvashattam, ők felkaroltak, befogadtak. Ez volt az MTV határon túli szerkesztősége 1999-ben. A Kézfogás gazdasági magazin szerkesztését ajánlották fel, de alkalmanként a Palackposta kulturális magazint, majd később a Szórvány című műsort szerkesztője is lettem. Bornemissza Eszter nevét mindenképp említenem kell, neki, és egykori főnökömnek köszönhetem, hogy elég későn, de megtaláltam az igazán nekem való utat, ahol ismét szabadon dolgozhattam. Erre a történetre mondják: nincsenek véletlenek. Bezárult egy kapu és egy jóval tágasabb nyílt meg előttem. Újat tanulni sosem szégyen, de ez egy más világ is volt. Nyolc évig öröm volt ezeknek a magazinoknak a szerkesztése, a határon túl élő kollégák munkájának megismerése. Egy más, de hozzám közel álló szolgálat volt ez, miközben fantasztikus emberekkel találkozhattam és utazhattam. A levegő az átszervezésekkel egyre fogyott, ezért a lehetőséget kihasználva korkedvezménnyel nyugdíjba jöttem. Azóta szakmailag a folytonos „tanulás” és a dokumentumfilmek töltik ki az életemet.
Mitől lesz jó egy dokumentumfilm?
Már gyerekkoromban valami különös kötődés alakult ki bennem a filmek iránt. Nekem attól jó egy játékfilm vagy dokumentumfilm –, ha nem unom. Pörög, és tartalmas üzenetei vannak. Derüljön ki, hogy mi volt az alkotók szándéka és gondolkodjak még utána is a látottakon. Még egy fontos, hogy ha a néző elmerül az időben és észre sem veszi, hogy már 60 vagy 180 perc eltelt, akkor az már siker. Stábunkkal mindig ezek elérésére törekszünk.
Vannak dokumentumfilm rendezők, akik filmjein „nőttem fel” vagy merítek ma erőt. Tőlük sokat tanultam, miközben saját stílusom is kialakult. Néhányan a színészek által eljátszott jeleneteket vagy az irodalomnak tulajdonított szerep felnagyítását hozzák fel filmjeimnél a klasszikus dokumentumfilmek „tiltólistájáról”. Nem tartom ezt komolytalannak vagy tudománytalannak. A dokumentumfilmnél is fontosnak tartom, hogy a feszültség megtartása mellett, az egyes fordulópontok döbbenete után legyen néha „lazítás”, amelyek során a nézőt megerősíthetjük a dokumentumok világában. Az addig látottak többoldalú megközelítésével. Bevallom, ezek az érzelmi kötődést, azonosulást segítik részemről. A dokumentumfilm egy csodálatos eszköz, ahol a valóság, a hitelesség mellett az irodalom, a zene és a képi világ egysége maradandó élménnyé formálódhat. Így gondolom én.
Mi fogta meg a kárpátaljaiak történetében?
A Kárpátaljai tragédia című filmünk Dupka György történésszel való 25 év utáni véletlen találkozás után – éppen a Gulág-Gupvi emlékév utolsó évében – azonnal zöld jelzést kapott a fejemben. A „málenkij robot” kárpátaljai eseményeinek filmen való feldolgozását ő vetette fel. A kutatómunka, a felkészülésem során szembesültem a tényekkel, és a lelketlenség, a cinizmus olyan tehetetlen dühöt hozott rám, hogy azonnal nekiláttam ezek dokumentálható részleteinek kidolgozásához. Nagyon sok mindent kellett megismernem a kárpátaljai magyarok történelméből, főleg Trianontól kezdődően, a „málenkij robotra” való elhurcolásig, amelynek családi tragédiái máig hatóak. A közalapítványi munkám során ugyan sokat jártam Kárpátaljára, de ez a felszín alatti kutatómunka azonosulást is hozott az ott élőkkel. A különbségeket kerestem, amelyek még tragikusabbá tették a több országban szintén lezajló hazugságáradatot. Így született meg a Kárpátaljai tragédia, amely díjat is kapott a Göcsej Filmszemlén. Az én igazi kis Oscar-díjam az volt, amikor a beregszászi bemutató után egy idős hölgy azt kérdezte: „Ugye kedves maga közénk való … , mert csak azok tudnak bennünket így megérteni, helyettünk beszélni.”
A Periférián, Magyar kisebbség Kárpátalján még inkább fokozta ezt az égbekiáltó fájdalmat. Még be sem fejeztük a Kárpátaljai tragédia utómunkálatait, már heteket töltöttem a TV21 ungvári televízió archívumában – ezúton is köszönöm bizalmukat –, hogy ha jelzésszerűen is, de időrendben bemutassuk milyen lélekvesztő úton jutottak el „felszabadulásukig”, mai jogfosztásukig. A film a Bujtor István Filmfesztiválon Különdíjat kapott. Az óriási taps nem nekünk szólt, hanem a Kárpátalján élőknek, küzdőknek, a bátraknak, akik elmondták, és azoknak, akik elkészítették a felvételeket. Abban a pillanatban is jó volt kárpátaljainak lenni. Ez nem egyszerűen történet, hanem egy dac, amivel megpróbálják az ősi földet, hagyományaikat és nem utolsó sorban anyanyelvüket megtartani. A megdöbbentő, hogy a 21. században ilyen körülmények között kell élni egy nemzetrészünknek. Mindenkinek ajánlom a filmet, amely feltárja a kárpátaljaiak múltját, jelenét, és talán újabb erőt ad a megmaradásért küzdőknek.
Min dolgozik jelenleg?
Egy Petőfi-trilógia forgatókönyvének részleteit írom, Petőfi Felvidéken és Kárpátalján/ Szabadság és szerelem Partiumban/ Hagyj jeleket a világban címmel. Petőfi rokonok közül öt család olyan példáit gyűjtöttük össze (Borzák Tibor: Rokonom, Petőfi c. könyve alapján), akik emberségből, hazaszeretetből, és értékekkel teli életükből követendő példák lehetnek. Fiataloknak szánjuk, irodalmi ismeretterjesztő filmként. Színészekkel, visszafogott látvánnyal és fontos 21. századnak szóló üzenetekkel szeretnénk a mai kornak megfelelő trilógiát készíteni. Persze még nem tudjuk a pénzügyi forrásokat, de nekünk előre kell dolgozni, mert rövid időn belül Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját ünnepeljük.
Van még olyan téma, amivel nem foglalkozik, de szeretne?
Nagyon sok különleges téma van még Kárpátalján és a Kárpát-medencében is. Van két csodálatos könyv (egy magyar története Brazíliában), amely felhasználásával évek óta szeretnék elkészíteni egy különlegességeket bemutató dokumentumfilmet két honfitársunk szemével bemutatni, egy 20. században ott élő és egy 21. századi utazó leírásai alapján. Azt hiszem, már csak a forgatókönyv megírásáig jutok el, ha lesz kinek átadnom és lesz, aki finanszírozza. Sajnos a dokumentumfilmek támogatási plafonja még a játékfilmek forgatókönyv írásának költségeit sem érik el. Ha van forrás, akkor könnyű forgatókönyvet írni, szervezni, szinkront, helyszínt bérelni stb. Ha nincs, akkor úgy kell alkotni, hogy ez a szegénység ne látszódjon a filmen.
Minden bizonnyal imádja azt, amit csinál, és rengeteg mindennel foglalkozik, de van ezeken kívül még hobbija?
Nem nevezném hobbinak, de a család mindig fontos volt az életemben. Nekem az alkotáshoz nyugalmat ad, és segítenek az unokáim, a szüleik, a férjem, levezetni azt a munkához szükséges feszültséget, amely az alkotómunka sajátja, természetessége. Hobbim a kiválasztott filmek élvezete, az irodalom minden mennyiségben és sok műfajban, és amíg lehetett az utazás. Ezek mind gazdagítanak és a lelkemen kívül valahol egy-egy jelenetben vagy írásomban előbújnak.
Mi az életfilozófiája?
Nem tudom, hogy életfilozófiának hívható-e, de nekem eddig az jött be, ha két lábon a földön maradok és a visszapillantó tükröm ereje ott is marasztal. Szerencsésnek tartom magam, mert kiváló emberekkel dolgozhatok, és kiváló közösségeknek vagyok tagja. Fontos, hogy szigorú legyek magamhoz, ha másoktól is megbízhatóságot kérek. Ez utóbbi persze nem konfliktusmentes. Szeretném továbbra is, hogy kevés megbocsáthatatlan hibát kövessek el, de bocsássak meg másoknak, hiszen nekik is lehet rossz napjuk. Rájöttem, hogy a barátsághoz, de még az ismerős minősítéshez is két ember kell. Ennek megfogalmazása óta kevesebb csalódás ér. Fontosnak tartom, hogy mindig jusson eszembe, honnan jöttem és hova tartok. Ha időnként kidugom a fejem a vízből, mindig lássam a partot, és a legkisebb látványt is képes legyek az optimizmusommal felnagyítani.
A fotókat Galmács Tamás készítette.
Kárpátaljai Szövetség 